3. rész

Még sötét volt, amikor Seya magához tért. Hírtelen ült fel, erre a mellette ülő alak megmoccant. Ahogy körbe nézett megnyugodott, habár sejtelme sem volt hogyan került ide. Nagy levegőt vett, mire meglepetten rájött, hogy még mi olyan furcsa számára. Nem érzett fájdalmat, vagy fáradtságot.

-               Különös… - motyogta, miközben megtapogatta sebesült karját.

Maga mellől nyújtózás hangjait hallotta, majd a sötét sziluett megmozdult.

-               Mi olyan különös?

-               Teljesen kipihentem magam – suttogta vissza a lány.

-               Remek, akkor végre itt hagyhatjuk a drága öcséméket.

-               Most azonnal? – lepődött meg a nő.

-               Hai. – a démon felkelt, majd felébreszttette Jakent és Aunt is.

Rint finoman felemelte, majd a sárkányló hátára tette. Seyának egyből szemet szúrt milyen gyengéden bánik a kislánnyal a szellem.

-               Induljunk! – szólalt meg végül Sesshoumaru, erre már Seyako is feltápászkodott.

-               Nem búcsúzhatok el tőlük? – kérdezte a lány.

-               De, csak akkor egyedül mész Misimába.

Nem maradt választása, hát útra keltek. Épp úgy, ahogy a következő hat nap reggelén is. Szerencséjükre nem történt semmi, útjuk nyugodt és biztonságos volt. Seya és Rin hamar összebarátkoztak. A hatodik nap délelőttjén érte őket a szemből közelítő futár. Megállította lovát előttük, miközben arcára ült a döbbenet:

-               Hát még is igaz! – suttogta maga elé, majd összeszedte magát – Sesshoumaru nagyúr, Ryohmaru-dono üzenetét hozom neked! – átadta a lepecsételt levelet, majd a szőke hajú lányra pillantott – Jó újra látni Seyako Hime!

A levélből sütött a boldogság, Seya is megkapta átolvasásra, mire kicsit megnyugodott. Már kezdett aggódni, hogy nem jól oldotta fel a paradoxont, és az idő lánc önmagába tért vissza, így ismételve a már megtörtént eseményeket. Esze ágában sem volt időhurkot idézni, hogy a végtelenig ugyan abban a csaptában tengődjön.

Ryohmaru lényegében köszöntötte urát, és érdeklődött vajon igaz-e a hír, hogy Seya életben van. Felszólította őket, hogy amint tudnak, térjenek vissza Misimába, és közben szinte szárnyaltak írásjelei a boldogságtól.

-               Igen jók az Északi kémek… - pislogott a szellem oldalra, ahogy a lány felnézett a levélből.

-               Mint mindig! – a válasz széles mosolyba fulladt.

Végül visszaüzentek a futárral, hogy pár napon belül megérkeznek.

Ezek után már csak egy gond foglalkoztatta őket. Se Sesshoumaru se Seyako nem tartotta helyesnek, hogy Rint bevigyék az Északi területekre. Elvégre Nyugat az más, legalább is számára. Ennek fájó búcsú lett a vége, miközben a nő ezerszer megesküdött, hogy amint tud, ő is Nyugatra megy, aztán Aun Jakennel és Rinnel eltűnt a fényes égen.

-               Hiányozni fog! – sóhajtott nagyot a lány, ahogy tovább indultak.

-               Igen.

Két nap múlva történt. Forró délelőtt volt, a nap szikrázva égette a földet. Az út a hosszú szárazságtól poros volt, oldalain a fű is sárgulni kezdett. Kényelmes tempóban haladtak a kis kocsiúton, mely pár mérfölddel arrébb majd a Misimai nagyútra viszi rá őket. Onnantól lépkedhetnek Észak óvó fennhatósága alatt. De az még negyednapnyi járásra volt.

Az égi király ontotta melegét, a madarak daloltak, az út két oldalán álló erdő lombjai között susogott a szél. Mindkét utazónk mélyen gondolataikba merülve lépkedtek egy más mellett, hol a távoli kanyarokat, hol a fehér homokszemeket figyelték a lábuk előtt. Úgy tűnt, minden idilli, minden tökéletes.

Sesshoumaru egyszer csak megtorpant, mire Seya is lassan meg állt. Figyelte, ahogy a férfi szemöldökei összefutnak, majd arcára alig látható feszültség ül ki.

-               Mi az? – kérdezte meglepetten.

-               Souhei… (felfegyverzett, harcos buddhista papok).

-               Ugyan mit keresnek itt? – lepődött meg a lány.

Ahogy ő emlékezett egyetlen imaház vagy templom sem volt a közelükben. Csupán egy apró szentély, de az is csak a Misimai nagyúton, messze tőlük.

-               Te nem tudhatod – a férfi halvány mosolyra húzta ajkait – a lerombolt Jedóból települtek át ide. Hatamatónak (területi úrnak) érzik itt magukat a senki földjén.

-               És ezt Suwatari-sama hagyja?

-               Ez most lényegtelen… - a démon felkapta a fejét, és a távolba meredt – Add ide a fegyvereid és a páncélod!

-               Megbuggyantál? Dehogy adom! – háborodott fel a lány.

Meghökkeni sem maradt ideje, a szellem kihúzta övéből a katanát és a tőrt.

-               Sesshoumaru… - méltatlankodott felemelt hangon a lány.

-               Semmi kedvem ezekkel a nyomorultakkal harcolni. És te is rosszul járnál. A fegyvereidnek és a páncéljaidnak jakija van. Sugárzik belőlük a démoni energia. – a kutyaszellem leoldotta a lány válláról a vértet, Seya még mindig nem mozdult – Kivételesen használd a fejed, és amint tudod, rázd le őket. – eközben már a rejtett pengét is kikapta a lány alkarvértjéből.

-               De Te hová mész?

-               Kis kerülőt teszek. Nincs kedvem összefutni velük. Te csak egy lány vagy, el fognak engedni.

-               Kösz a bizalmat. De mi van, ha nem?

-               Akkor megadom nekik azt az örömet, hogy megpróbálhassanak bosszút állni rajtam Jedóért… - a férfi elvigyorodott, miközben anyagi alakját megszűntette – A hakamatod engedd le, és viselkedj úgy, mint egy átlagos onna – azzal a Sesshoumarut rejtő szellemgömb felröppent a levegőbe.

Seya még hosszú percekig bámult utána, miközben egyetlen egy kérdést tudott megfogalmazni:

-               Mi van?

Hosszú elmélkedés után arra a megállapításra jutott, hogy ezek bizonyára azok a Jedó tartománybeli souheik akik, a démonokon akarják megbosszulni a háborúban elesett ártatlan halandók életét. A bosszú jogosnak tűnt, ám valahogy még is csak sántított. Seyako erőltette elméjét, hogy az időutazás alatt felgyűjtött információkat összerakja e téren. Nem említette Sesshoumarunak, de az alatt a neki pár pillanatnak tűnő ugrás során ő megtudott mindent, ami ehhez a korhoz kapcsolódik, és számára fontos. Csak kicsit homályos volt minden, ami a fejébe került és közel sem olyan pontos, mint a valóság.

Sóhajtva indult tovább az úton, miközben figyelte a távolba vesző kanyarokat. Az erdőből egyszer csak másik kisebb utacska futott rá övére, és még teljesen el sem érte azt, mikor meg látta az onnan közelítő szerzeteseket. Gyors pillantással felmérte őket, kilencen voltak. Elől egy 30 év körüli, borotvált fejű, jó képű férfi, gazdagon díszített kimonóban, mögötte kettesével nálánál fiatalabb gyöngyfüzérekkel felszerelkezett társai. A vezető kezében hosszú botot tartott, melynek tetején kör alak jelent meg, benne egy lilás ragyogó ékkővel.

Seya megállt, úgy ahogy az illem tartotta és mélyen meghajolt. Várta hogy a szerzetesek elhaladjanak mellette, de közben fél szemét rajtuk tartotta. Ahogy az útkereszteződéshez értek, vezetőjük intésére meg álltak. A férfi végig mérte a lányt, átható pillantásokat küldve felé kék szeméből. Aztán furcsa gesztussal megbiccentette a fejét, és mutatta, hogy a lány mehet, amerre akar.

Seyako fel egyenesedett, majd kellemes sétáló tempóban elindult. Nem nézett hátra, ahogy elhaladt mellettük már érezte, hogy valami nincs rendben. Meg próbált olvasni a vezető szerzetes gondolataiban, ám elméje valami különös akadályba ütközött, mitől kellő képen megdöbbent. Tudta, hogy rosszul csinálta, a férfi gondolatait erős védelem vette körbe, és már érezte is az idegen behatolást. A lány magában káromkodott, de nem állt meg.

-               Hé, te lány… - hallotta maga mögött.

-               Hogy a Sou'unga lebegjen a fejetek felett… - motyogta maga elé Seya, azzal megfordult ártatlan ábrázattal elmosolyodva – Hai?

-               Nem láttál erre felé egy nagy erejű youkait? – kérdezte a kékszemű férfi.

-               Nagy erejű youkait? – kérdezett vissza tetetett meglepetéssel a nő.

-               Azt. Démont.

-               Gomen, Houshi-sama (szerzetes) – rázta meg a fejét Seya, meghajolt majd ismét elindult.

-               Állj meg! – kiáltott rá a férfi, a lánynak mozdulni sem maradt ideje, hírtelen a szerzetesekből álló gyűrű közepén találta magát.

Újabb hibát vétett, automatikusan kapott oldalához, ám most a katana helyett csak a levegőt markolta meg.

-               Árad belőled egy szellem jakija, pedig bizonyára hito (ember) vagy – lépett elé a főpap.

-               Bizonyára tévedsz uram. Én csak megfáradt utazó vagyok, aki Misimába tart!

-               Fiatal nők a te korodban nem utaznak erre felé magányosan.

-               Akkor én vagyok a kivétel. Most ha megengedi… - Seyako óvatosan megpróbált kicsusszanni a körön kívülre.

-               Iie! Azt akarom, hogy mondd meg, hol van! – förmedt rá a szerzetes.

-               Micsoda? – kérdezett csípőből vissza a lány.

-               A démon, akivel találkoztál. Napok óta érezzük a közeledését.

-               Nem találkoztam semmilyen démonnal! –szegte fel dacosan a fejét a lány – „O, Sesshoumaru hogy a fene vinne el! Leléptél az összes fegyveremmel, én meg itt veszekedhetek ezzel a borotvált fejű barommal…” - soha nem kedvelte a papokat, ez még gyermek korában beléje rögződött.

-               Ne hazudj te lány! Árad belőled annak a youkainak az aurája, még a tiedét sem látom rendesen tőle!

Seya legszívesebben oda vágta volna neki, hogy szálljon le az ő aurájáról és foglalkozzon a sajátjával, de rájött ezzel nagyban rontaná így sem fényes esélyeit.

-               Eddig utaztam egy asszonnyal, de nekem nem úgy tűnt, hogy démon lenne… - jobb nem jutott eszébe, ám úgy nézett ki, a csel bevált.

-               Merre ment?- harapott rá a csalira a férfi.

-               Pár mérföldnyire innen, ha visszamennek ezen az úton lesz egy leágazás. Ott váltunk el.

-               Remélem igaz, amit mondasz…

-               Hanto! (igaz) – bólogatott hevesen a lány.

-               Isogi! (mozgás) – kiáltott rá társaira, mire azok újra kettes oszlopba fejlődtek.

-               Sayonara! – hajolt meg Seya.

-               Sayonara! - válaszolt a szerzetes, azzal elindultak abba az irányba, ahonnan a lány jött.

Seyako tempósan gyalogolt tovább, lassan fák közé kanyarodott az útja. Ahogy múlott az idő, úgy lett egyre furcsább minden. Az tűnt fel neki, hogy túl nagy a csend. Egyszer már kénytelen volt megállni inni, de közben folyamatosan várta Sesshoumaru felbukkanását, ám a férfi váratott magára. Lassan leszállt az este és még semmi nyoma sem volt.

Sűrű erdőn vezetett át az ösvény, melyen haladt, és az erősödő sötétségben egyre rosszabbul érezte magát. Az első csillagok felbukkantak az égen, mikorra megérezte, hogy követik. Nem volt benne biztos, csupán az ösztönei súgták ezt neki. Egy percre sem lassított le, miközben gyanúja erősödött.

Zajt hallott maga mögül, és meg fordult. Rosszul tette, mire visszanézett, már egy nő állt előtte. Könnyű nyári szoknyát viselt, egy közeli fának támaszkodva nézte a lányt. Seya megtorpant. Pár pillanatig egymást méregették, mire a démonasszony megszólalt:

-               Ez így már nem is olyan jó… - sóhajtott nagyot – Jobban szeretem, ha érzem, hogy félnek tőlem…

-               Akkor ma nincs szerencséd! – ábrándította ki a lány a szellemnőt, mire az kacér mosollyal felemelte jobbját.

Ujjai között zöld redős szélű levelek jelentek meg.

-               Halandó létedre nagyon sok energia van benned. Azt hiszem, ma este jól fogok lakni.

-               Én ebben nem lennék olyan biztos!

Seyako az utolsó pillanatban tért ki a penge éles levelek elől, kecses, de fájdalmas mozdulattal. Erre a nő másik kezére is ilyen kis fegyvereket idézett és ellőtte őket. A lány ezt már csak hírtelen készített pajzzsal tudta kivédeni. De csak ekkor vette észre, hogy az előző támadás elporladt és csillogó füst kezd a levelek maradványaiból áramlani. Az pedig pajzsa alá is beszivárgott.

-               Altató gáz… A fene… - kapta haoriját szája elé Seya, de addigra már nagy adagot belélegzett.

-               Oyasumi nasai… - integetett felé a démonasszony, és ő csak tehetetlenül megingott.

Küzdeni akart, ám feje elbódult, tehetetlenül előre dőlt, de a földet érést már meg sem érezte. Minden elsötétedett, aztán utolsó ébren maradási kísérletére még látta a fölé hajoló nő vörös szemeit.

-               Ma nagyon-nagyon jó napom van! – dörzsölte össze kezeit Sazuko, a youkai, ahogy eszméletlen áldozatára nézett – Erős és tele van hatalmas energiákkal!

Közelebb sétált a lányhoz, és összefogott hajánál fogva felemelte. Annak még félig nyitva voltak a szemei, de aztán megadta magát.

-               Különös, ennyitől azonnal el kellett volna ájulnia… - mélázott a nő, aztán vállat vont.

Visszaengedte a lány fejét és leguggolt mellé. A hátára lökte, majd jobban megnézte az arcát. Nem látott semmi különöset sem, csupán a szőke haj volt nem oda illő. Újra elvigyorodott, már érezte a csontjaiban szétáradó erőt.

-               Jó étvágyat Sazuko! – szólította meg saját magát, majd a lány arca fölé hajolt.

Lassan közeledett felé, majd ajkait a lányéra tette.  Azonnal megérezte a testét elöntő energia többletet. Körülöttük fényes vörös erőtér jelent meg, és ő boldogan szívta Seya energiáját. De nem élvezhette sokáig új erejét, hírtelen erős lökést érzett, majd métereket hátra szállt. Nyekkenve ért földet az út porában, de abban a pillanatban talpon volt.

Meg kell hagyni meglepődött, amikor meglátta a lányt körülölelő vékony halványkék fény réteget. Olyannak tűnt, mintha a bőre világítana. Közelebb ment hozzá, de mikor látta Seya még mindig alszik, bátrabban kezdte vizsgálni a jelenséget.

A fény forrásait hamar megtalálta. A nő nyakán kék jel vibrált, és egy másikat is érzett, habár ruháitól nem látott. A két kis stigma folyamatosan égett, aztán a szellem onna megérezte a lány vérének illatát.

 - De hiszen nem sebeztem meg! – pislogott nagyokat.

Érzékei hírtelen működésbe léptek, közeledőt jelezve neki. Pár pillanatig szimatolt és figyelt, majd gyors mozdulattal vállára dobta az alélt halandót.

-               Egy taiyoukai… ennek is most kell jönnie… - bosszankodott, majd gyors léptekkel elindult az erdő felé.

Sesshoumaru száguldott az éjszakában. Egyenesen, nem nézett se jobbra, se balra. Érezte társának vérét a levegőben, és minden démoni erejét kihasználva röpült a fák felett. Pár percen belül elérte azt a helyet, ahol a legintenzívebben érezte ezt a különös, fejébe vésődött illatot. Villant egyet, majd alakot öltve leszállt az út porára.

Tekintete könnyedén, még is alapos vizsgálattal pásztázta végig a talajt. Hamar megtalálta, amit keresett, ici-pici vércseppek egy horpadásban. Nyílván való volt, hogy a lyuk attól keletkezett, hogy ott valaki keményen földet fogott. Az illat és a vér pedig egyértelműen Seyakotól származtak.

Már út közben megérezte egy másik youkai közelségét, most, hogy ide ért már mindent tudott róla. Nem túl erős asszony, egyedül van. Játszi könnyedséggel indult el a nő nyomain, be a sűrű fák közé. Alig haladt pár métert, a szél számára undorító hanyou szagot sodort felé.

-               Már megint a nyavalyás öcsém! – morogta maga elé, aztán, ahogy jobban megízlelte a levegőt gonosz mosolyra húzta száját – És ma éjjel csak egy ningen!

Hirtelen két dolog kezdett küzdeni fejében, végül bosszankodva elvetette a tervet, mi szerint könnyű szerrel megöli Inuyashát. De az napi balszerencséje a felbukkanó alakok terén még nem ért teljesen véget. 

-               Jön valaki! – suttogta Miroku a sötétben.

-               Bújjunk el! – nézett hátra Sango, de bumerángja már készenlétben volt.

-               A fene a bujkálásba… - morogta Inuyasha, miközben hátra csapta fekete fürtjeit.

-               Dozo… (kérlek) – suttogta Kagome, mire mindannyian fedezéket kerestek, és csak onnan lestek ki.

Hamarosan egy furcsa alak jelent meg, ahogy sietve közeledett már látni lehetett, hogy cipel valamit. Aztán, ahogy elhaladt, felismerték, hogy az egy szellem nő, a vállán pedig egy másik lány himbálózik.

-               Az nem a bátyád útitársa volt? – kérdezte a szerzetes Inuyasháról.

-               Ha most nem egy szánalmas emberi testben lennék, szívesen megmondanám!

-               Mindegy. Úgy sem tehetünk semmit. Menjünk! – szólt közbe Shippou, miközben nagyot ásított.

-               Várjatok! – szólalt meg újra Miroku.

-               Még valaki jön… - hegyezte a füleit a kis rókaszellem.

-               Inkább valakik! – helyesbített Sango.

Újra meglapultak, miközben kilenc árnyékot véltek látni a fák között fürgén mozogni, majd azok is eltűntek. Kis csapatunk egyöntetűen felsóhajtott, majd lassan tovább indultak.

Folytatás következik…