3. rész:

Élned kell!

– Kyaah! – tört ki Yuméből a harci kiáltás, ahogy felszökkent a levegőbe, s lecsapott energiapengéjével a férfira, azonban legnagyobb döbbenetére egy aranyszín ostor sikeresen megállította támadását. Azt látta, hogy Sesshoumaru küszködik a visszaverésével, azonban, mikor a démon arcán feltűnt egy vérfagyasztó mosoly...

– Francba! – szaladt ki Yume száján, ahogy ellökte magát, átszaltózva a férfi feje felett. Sesshoumaru immár másik kezéből is kipattintotta energiaostorát, a nő pedig feltápászkodott és visszapillantott, hogy megállapítsa, még épp időben ugrott el, különben ő is valószínűleg hasonlóképp végezte volna, mint a fa, melyen az éjszakát töltötte.

– Milyen kiábrándító... – jegyezte meg gunyorosan Sesshoumaru. – Egy youkai félszellemekkel közösködik... ez őt magát is korccsá változtatja! – indult meg Yume felé, szinte követhetetlen sebességgel.

– Oh-uh... –a nő szemei elkerekedtek, de gyorsan összeszedte magát és elugrott a csapás elől.

Kezébe ezúttal egy lándzsát formázott színtiszta démoni energiából, a férfi következő támadását pedig már azzal védte ki. Egy gúnyos mosoly tűnt fel Yume szép arcán, ahogy a démon csapott egyet a nő védtelen oldala felé ostorával, ám egy sötétkék energiapajzs megakadályozta abban, hogy sérülést okozzon ellenfelének.

– Na, mi van? Ostor nélkül már nem vagyunk olyan nagy legények, mi? – heccelte Yume, ahogy szemében kigyúltak a vad lángok, melyek mindig hatalmába kerítették, ha harcolt.

– Ó, cseppet se félj... – válaszolta erre Sesshoumaru, mire eltüntette energiaostorát, és még ugyanabban a pillanatban lecsapott zöldesen derengő kezével a nőre.

Yume nem készült fel rá, s döbbenten látta, ahogy a férfi karja akadálytalanul szeli át a pajzs vékony, ámde igencsak erős rétegét. Megijedni sem volt ideje, máris érezte a bal vállába beálló éles fájdalmat. Ösztönösen elugrott, odakapva másik kezét, mire öntudatlanul is felszisszent. Látta és érezte, ahogy húsa felperzselődik. Még egy csapás, ezúttal az oldalába, amin az éppen begyógyított seb ismét kinyílt, s lehetett érezni, ahogy méreg, valamint égett hús szaga terjengett a levegőben.

A nő elrugaszkodott a földtől, majd négykézláb érkezett meg; messzire Sesshoumarutól, miközben gyorsan megvizsgálta sérüléseit. Hirtelen éles fájdalom hasított belé ott, ahol az elátkozott tőr sebet ejtett rajta, s látta, ahogy sziszegve rácsepeg a sérülésre egy másikból a zöld méreg. Pupillája egy pillanatra kitágult a félelemtől. „Gyorsan be kell fejeznem ezt a harcot, mielőtt még komolyabban megsérülnék... Na, nem mintha nem lenne ez is elég komoly! Átkozott Yami!” füstölgött magában, ahogy tekintete megkeményedett, elméjét pedig elborította a vörös köd. Ilyen ritka esetben fordult elő – többnyire, ha életveszélyben volt, vagy hihetetlenül mérges –, általában ugyanis ura volt érzelmeinek, de most már nagyon elege lett abból, hogy mindenki rá vadászik.

Szemei vörösen felizzottak, ahogy rátekintett a felé közeledő Sesshoumaru alakjára. Lassan emelkedett föl a talajról, eközben egy ragadozó kecsessége kísérte mozgásait. Dühösen tekintett a férfire, aki néhány méterrel odébb megtorpant, látva a különös, táncoló fényeket a nő szemében – a pokol lángjait.

– Lássuk, mit rejt az a sötét szíved... – egy őrült vigyor terült el Yume arcán, aki már nem parancsolt tetteinek, s Sesshoumarunak még megdöbbenni sem volt ideje, a nő már belemélyesztette megnövesztett körmeit mellkasába.

A férfinak bennakadt a lélegzete, ahogy megérezte a pengeéles karmokat szíve környékén. Lassan egy apró vércsermely buggyant ki szája szegletéből, ahogy tágra meredt szemekkel a nőre tekintett, miközben érezte, hogy életereje minden másodpercben egyre gyorsabban hagyja el őt.

Yume maga sem értette, hogy engedhette, hogy ismét felülkerekedjen rajta legszörnyűbb démoni énje, de ez a férfi nagyon feldühítette, nem csupán azzal, ahogy vele bánt, hanem ahogy Inuyashával is viselkedett. Kíváncsi volt, mi rejtőzhet a kutyaszellem szívének legmélyén, ezért is folyamodott ehhez a módszerhez – és mert sötét énje nagyon is élvezte a dolgot.

Hirtelen szemei előtt egy élet képei peregtek le; az összes fájdalomé és csalódásé, a mélyen eltemetett reményeké és a keserű pofonoké, melyeket a sors adott tulajdonosuknak; Sesshoumarunak. Érezte mindazt a tortúrát, amin a férfinak kellett keresztülmennie, s a fájdalom csak még inkább fokozódott, mikor megszületett félvér öccse, Inuyasha. Érezte, hogy küzdött minden pillanatban, hogy elnyerje a tiszteletet és a hatalmat, hogy Nyugat jogos örököseként uralkodhasson területén... s átélte, ahogy élete lángja egyre elhalványul lelkében.

Yume tekintete visszaváltott sötétborostyán színére, szemei sarkában könnyek csordultak ki. Túl intenzíven élte meg a látomást; úgy, ahogy még eddig sohasem. Nem értette, miért történt mindez. Kezét egy gyors mozdulattal kihúzta a férfi mellkasából, aki hörögve rogyott térdre lábai előtt. A nő még mindig könnyektől csillogó szemmel tekintett le rá: a nemes arcvonásokra és démoni jegyekre, melyek mind azt tükrözték, ez a férfi uralkodásra született és erősnek. Nem arra, hogy egy nő keze vessen véget életének, sem arra, hogy ezt a sok fájdalmat elszenvedje, mi múltjában történt, mindenféle enyhülés nélkül.

A démonnő letérdelt elé és kezével – mely még mindig a kutyadémon vérétől piroslott – gyengéden megérintette a férfi arcát, aki összezavarodott szemekkel nézett fel rá, s Yume végre észrevett egy érzelmet, mely mélyen utat tört magának Sesshoumaru tekintetén keresztül – a kétségekkel mardosó félelmet. A kutyadémon egyre laposabbakat pislogott, s légzése is egyre szabálytalanabbá vált. Megbabonázva meredt az előtte lévő asszonyra, először megdöbbenve ereje láttán, majd elbűvölve szépségétől. De most már úgyis mindegy volt... pedig nem akarta, hogy így végződjön. Ő csak szórakozni akart egy kicsit, reménykedve, ez a nap mégsem ígérkezik olyan unalmasnak, mint a többi – tényleg eseménydússá vált.

Szempillái lassan elnehezültek, ő pedig kezdte elveszíteni fókuszát, valamint eszméletét is. Yume ijedten tekintett a férfi szemébe. Hirtelen valami ismeretlen érzés lett úrrá rajta, ahogy figyelte őt. Nem akarta, hogy meghaljon. Ebben az esetben viszont csak egyetlen egy lehetősége maradt...

Feltűrte haorija ujját és hosszú körmeivel belehasított a saját húsába. De nem szisszent fel, hanem gyorsan bekente száját a vérével. Tudta, már csak így mentheti meg őt. Éppen elkészült, mikor látta, hogy a férfi kezdi elveszíteni eszméletét.

– Maradj velem! – ragadta meg Sesshoumaru karját, aki ezután már csupán valami melegséget érzett ajkain, mely aztán szétáradt egész testében – ő pedig öntudatlanul zuhant bele a fekete homályba.

A nő is már ereje fogytán volt, de valamilyen ismeretlen oknál fogva mégis kockáztatott, hogy megmentse azt a férfit, akivel az imént még életre-halálra menő küzdelmet vívtak. Ajkait gyorsan az övére tapasztotta, s hagyta, hogy kettejük vére összekeveredjen, miközben érezte, hogy alakja megremeg, amint egy pillanatra feldereng a kutyafülű, ezüstös-fekete hajú nő, miközben mindkettejük alakját világoskék, földöntúli fény veszi körbe. A jelenség elmúlt, ő pedig visszaváltozott youkai-já, mégis, egy pillanattal tovább időztek ajkai a férfién, mint szükséges lett volna. Óvatosan leengedte a fáradt, gyógyuló testet a smaragdzöld fűbe és még egy hosszú pillanatig csak Sesshoumarut figyelte. Kisöpörte a kósza tincseket a férfi szeméből, aki teljesen mozdulatlan volt, csupán mellkasának egyenletes mozgása mutatta jelét, hogy még életben van.

Yume nagy, szomorú szemekkel tekintett le kezére, mely a démon szíve fölött pihent. A seb már begyógyult, viszont valószínűleg a nyoma – ha halványan is, de – megmarad. Aggódva sóhajtott egyet, ahogy ismét a férfi arcára emelte tekintetét. Olyan békésnek tűnt így, ahogy vonásai a gyógyító álom hatására kisimultak és olyan szépnek... úgy tetszett, mintha egy angyalt figyelne.

Aztán megrázta fejét és reszkető lélegzetet vett: sérülései talán súlyosabbak voltak, mint azt először gondolta volna. „Nem baj, már nincs messze a boszorka, legfeljebb kétnapi járásra... de, ha gyors vagyok, talán előbb is odaérhetek.” nyugtatta meg magát, ahogy botorkálva elindult úti célja felé. Mikor elérkezett a rét széléhez, amin harcoltak, nem bírta ki, hogy ne vessen még egy pillantást a földön mozdulatlanul heverő férfire.

Gondolatban búcsút intett neki, majd sóhajtott egy mélyet. Csuklójának egy kecses mozdulatával pedig egy liláskék védőburkot emelt köré, hogy addig ne zavarja meg semmi, amíg vissza nem tér az ereje – képtelen lenne megbocsátani magának, ha most, hogy végre visszaadta az életét, még a gyógyító álma alatt megtámadná valaki.

Egy keserű mosoly jelent meg Yume szája sarkában, ahogy vetett Sesshoumarura egy utolsó pillantást, aztán visszafordult, s folytatta végre útját a nyugati hegyvidék felé, küszködve egyre jobban fájó sérüléseivel, valamint az átok súlyával. Úgy tűnt, a tőr által okozott sebe sehogy sem akar begyógyulni...

Másfél nap múlva végre odavonszolta magát a boszorka búvóhelyéhez.

– Banya! Gyere ki! – kiáltott be a barlang sötéten ásító szájába.

Bentről motoszkálás hallatszott, később pedig halk zsémbelés, ahogy az öregasszony utat tört magának kacatjai közt, hogy móresre tanítsa azt, aki odamerészkedett a lakhelyére. Ám, mikor meglátta, hogy ki az, teljesen elsápadt.

– A démoni papnő... – suttogta, szoborrá dermedve.

Yume ajkain ismét csak egy keserédes mosoly bukkant fel.

– Hn. Úgy van – biccentett. – Igényt tartok az erődre, vén boszorka.

– M-micsoda...? – hápogta az asszony. – Ha meg akarsz ölni, ahhoz lesz nekem is egy-két szavam! – csattant fel, támadóállást felvéve.

– Uh... nem. Csupán egy átoktörést szeretnék kérni – bökte ki Yume.

– Oh... ez esetben – azonban a vén boszorka nem fejezhette be, mert a démonnő lábai hirtelen elgyengültek, s ő lezuhant a sziklás talajra. – Jaj! Kelj már fel! Nem; maradj itt! Hozok mindjárt valamit! – rohangászott fel-alá a banya, amíg eldöntötte, mire is van szüksége.

„Nah, nem mintha túl sokat tudnék mozogni...” mormogta magában Yume, de mire visszaérkezett a vénség, már sikerült legalább ülő helyzetbe tornásznia magát.

– Itt sebzett meg az a tőr, amibe belevésték az átkot – magyarázta a nő, feltárva a hasán tátongó sérülést.

– Mi az, vén boszorka? – kérdezte morcosan, mikor hallotta, hogy egy meglepődött sóhaj hagyja el a nő ajkait, majd megrázta a fejét:

– Mindegy, hagyjuk. Tudsz valamit csinálni, hogy begyógyuljon...? Eddig se miko, se démoni erő nem segített rajta... és percről percre rosszabb... – Yume felszisszent, mikor valami ragacsos kenőcsöt pakolt rá az öregasszony.

– Ez elállítja majd a vérzést; de a heg ott marad, míg valaki meg nem töri az átkot.

– Hogy érted ezt? Talán te nem tudod megtörni?! – rántotta meg grabancánál fogva az öreg nőszemélyt Yume.

Hihetetlen erőfeszítésébe került már csupán ébren maradnia, nemhogy ideáig elbotorkálnia, s ez az öregasszony most azt meri mondani neki, hogy mindezen hiába ment keresztül...?!

– Eressz el! – Yume legnagyobb döbbenetére a vén boszorkány mindenféle erőfeszítés nélkül lefejtette nyakáról ujjait, majd pedig ellenőrizve, hogy minden a helyén van-e, folytatta mondanivalóját:

– Tehát, én nem tudom megtörni, de van rá egy mód...

– És mi lenne az...? – kérdezte reménykedve a démonnő, ahogy mohó kíváncsisággal közelebb hajolt.

– Csak egy tiszta szívű démon ébreszthet fel, akinek lelke tisztasága beragyogja majd az alakodat, s akkor feléledsz örök álmodból... Megmentőd ismertetőjele a Kard, mely nem evilági...

– Na álljunk csak meg egy pillanatra! Milyen álom?! – tartotta fel kezét Yume. – És milyen zöldségeket zagyválsz itt össze nekem, vén kuruzsló?!

– Az átok... van még egy holdhónapod, míg beteljesül – felelte a boszorkány, ügyet sem vetve a nő sértegetéseire.

– És akkor mi lesz, ha letelik az a 28 nap?

– Örök álomba merülsz...

– Micsodaaaaa...?! – pattant fel azonnal Yume, de rögtön meg is bánta, amint megérezte az oldalába hasító éles fájdalmat. – Au...

– Maradj nyugton, lányom, mindjárt jobban leszel... kell egy kis idő, mire hatni kezd a szer... de legalább a seb nem fog zavarni... ... annyira – tette még hozzá.

Yume felvonta egyik szemöldökét. „Lányom? ... Az unokám lehetne, ha nem távolabbi leszármazottam!” azonban nem adott hangot gondolatainak. A halandók mindig is furcsán viselkedtek.

– És akkor még a 28 nap letelte előtt találnom kéne egy démont, aki... hogy is mondtad? Tisztaszívű? Meg hogy lelke tisztasága fog felébreszteni engem? És különben is, mit jelent az, hogy nem evilági kard?

A boszorkány lassan megrázta a fejét, miközben ciccegett:

– Mindenképpen elalszol. Akkor a tested teleportálódik egy olyan helyre, amire nehéz rátalálni, s amíg álmodsz, sebezhetetlenné válsz... ha pedig felbukkan ez a démon, ő lesz az egyetlen, aki felébreszthet...

– És ki tudja, mikor jön el, ha egyáltalán létezik...? – morfondírozott el Yume.

Percekig csend uralkodott felettük, míg végül a banya törte meg:

– Ha gondolod, maradj itt éjjelre, már sötétedik... holnapra már jobban leszel – ajánlotta a vén boszorkány.

A démonnő bólintott, mielőtt még felfogta volna, miről is folyt a szó. Mélyet sóhajtott, aztán elsétált egy kiálló sziklához, ahol leült. A boszorka még egy darabig figyelte, majd pedig bement a barlangjába, hogy megtegye az éjjeli előkészületeket.

Yume merengve bámult a messzeségbe, s ahogy elmélázva nézte a lenyugvó Napot, mely narancsvörös fényével befestett minden apró részletet, váratlanul egy emlékkép furakodott elméjébe. Letekintett jobb kezére, mely most makulátlan volt – leszámítva az út porát. Ő azonban még mindig látta a vörös folyadékot csepegni róla.

– Sesshoumaru... – mormolta halkan, ahogy a rémképek újból lejátszódtak lelki szemei előtt. „Vajon túlélte azt a napot...?”

***

Az egyik pillanatban még mozdulatlanul hevert a tisztáson, a másikban pedig megrándultak arcizmai. Ami először eljutott tudatáig, az a szellő suhogásának lágy hangja volt. Szemei azonnal kipattantak, ő pedig meglátta a feje felett a szikrázó csillagokkal tarkított gyönyörű égboltot. Egy pillanatig még úgy feküdt ott, egy mély lélegzetvételt és emlékeket gyűjtve, majd, mikor minden eszébe jutott, villámgyorsan felemelkedett – de ugyanúgy vissza is esett ülőhelyzetbe. Egyrészt a mellkasába nyilalló fájdalomtól, melyet hirtelen mozdulata okozott, másrészt pedig a fura, liláskék akadálytól, mely körbeölelte őt, mint valami kupola.

Egy mély morgás hagyta el ajkait, ahogy arra a fura démonasszonyra gondolt. Mellkasában a fájdalom alábbhagyott, s ahogy letekintett, látta a vérfoltokat ruháján, ám sebet nem talált, csupán egy heget, mely emlékeztette, mi is történt pontosan. Még egyszer nekirugaszkodott, s immár határozott és nyugodt mozdulattal tápászkodott fel, s az energiaburok ezúttal egy apró érintésére semmivé foszlott.

„Bolond. Azt hitte, talán visszatarthat engem ezzel...?” húzta gúnyos félmosolyra a száját Sesshoumaru, majd szimatolni kezdett, hátha elkapja a nő illatát. Még szélesebb vigyor terült el arcán, mikor rájött, melyik irányba indult el; így szapora léptekkel követni kezdte őt, szemében ott lobogott az a láng, mely minden vadászéban.

Hamarosan egy kis patak mellett vezetett el az útja, s ahogy körbeszimatolt, rájött, nem haladhat túl gyorsan a nő – az utat mindenhol az ő vére pettyezte –, így úgy döntött, hogy inkább lemossa magáról az alvadt vért és a természet porát, hogy aztán kellemesebb közérzettel tudja folytatni útját.

A ruháit is gyorsan kitisztította, s mire a Nap a keleti égbolt határára kúszott fel, ő már haladt is tovább célja felé. Friss volt és üde, elvégre ki tudja, meddig aludhatott azután a furcsa vízió után... A teljes élete pergett le lelki szemei előtt egy pillanat alatt, ő pedig biztos volt benne, hogy ezúttal meghal, s talán még apjától örökölt kardja sem mentheti meg őt.

E gondolatra összeszaladt szemöldöke. Nem értette, hogyan lehetséges az, hogy még mindig e földet járja, mindezek után? Hisz a nő... ő könnyedén kitéphette volna szívét abban a pillanatban. Mégsem tette meg.

Töprengését úgy döntött, félreteszi, hisz a lényeg, hogy most már tökéletesen jól van és végre levadászhatja ellenfelét; a megszökött vadat, ki bemerészkedett az ő területére és majdnem megölte őt, a Nagy Sesshoumarut, Nyugat Urát. Egy újabb fenyegető morgás szakadt ki belőle, ahogy felgyorsította lépteit:

– Ezt nem ússza meg szárazon, arról kezeskedem...!

Eközben Yume kimerülten hajtotta álomra fejét, kilométerekre a dühös taiyoukaitól, mit sem sejtve arról, hogy rá vadásznak. Ismét minden gondolatát lekötötte az átok. Nem akarta elhinni, hogy nincs más megoldás és mindenképpen bevégeztetik... „Amint holnap felébredek, azonnal elindulok, keresni valamit, aminek a segítségével elkerülhetem... az is lehet, hogy csak ez a banya nem tudja megtörni az átkot; különben is mindenféle zöldségekről beszélt itt nekem...” sóhajtott magában a nő, ahogy nehéz szempillái lassan lecsukódtak.

Azonban akarva-akaratlanul is bekúszott elméjébe az öregasszony jóslata: „– Csak egy tiszta szívű démon ébreszthet fel, akinek lelke tisztasága beragyogja majd az alakodat, s akkor feléledsz örök álmodból... Megmentőd ismertetőjele a Kard, mely nem evilági...” Vajon ki lehet, akiről a jóslat szólt? És vajon mikor siet a megmentésére...?

Folytatása következik...

youkai: szellem / démon

haori: felsőruházat

miko: spirituális erővel rendelkező papnő

taiyoukai: démon nagyúr