Yilsrana Hime - Egy félszellem papnő élete
I. Élet a palotában
by Yilsrana&Kaita

11. rész. Yamashita bajban

-Hime! Yilsrana Hime! –rohant be egy palotaőr Yilsrana szobájába. –Yamashita Hime bajba került. Az őt kísérő két őrt holtan találták nem messze innen.  

-És a húgom? –kérdezte Yilsrana, miközben felállt, és íjáért nyúlt.

-Eltűnt. –rázta meg a fejét az őr. –De… hogy nem találtuk őt is holtan, az jelentheti azt, hogy még él. Nem, úrnő? –kérdezte kissé félve az őr.

Yilsrana fél percen belül már teljes harci díszben virított. Félretolta a döbbenten ácsorgó őrt az útjából, aztán elhagyta a szobáját.

Nem sokkal később Yilsrana már legidősebb nővére, Silanna szobája előtt állt. Mélyet sóhajtott, aztán belépett.

Silanna a szobája erkélyén állt, és amint megérezte húga érkeztét megfordult.

-Valami baj van Yilsy? –kérdezte Silanna.

Yilsrana elővette a szent ékkövet, és átadta nővérének.

-Most el kell mennem egy rövid időre. –kezdte Yilsrana. –Van egy sejtésem, hogy valaki megpróbálná elvenni tőlem az ékkövet, ezért biztosabb, ha nincs is nálam. Kérlek vigyázz rá, míg vissza nem térek.

-Miért akarsz egyedül menni húgom? –kérdezte Silanna, miközben keze védelmezően zárult össze az ékkőn.

-Ez az én dolgom Silanna. –mondta Yilsrana és megfordult. –Nemsokára jövök.

-Remélem húgom. –suttogta halkan Silanna. –Remélem…

Yamashita elgyötörten tért magához. Körülnézett, és egy cellában találta magát.

-Felébredtél? –kérdezte egy fagyos hang.

-Ki vagy te? –kérdezte Yamashita.

-A nevem Hi. –mondta a szellem. –Naraku nagy jutalmat ígért, ha elfogom neki az egyik korcs testvéredet, Yilsranát. Gondoltam, az lesz a legegyszerűbb, ha elfoglak téged, és így csalogatom ide.

-Mit akar… -kezdte Yamashita, de Hi félbeszakította.

-Az ékkövet. –mondta Hi, és kivonult a cellából, magára hagyva a gyötrődő hercegnőt.

/Nem. Az nem lehet!/ gondolta elkeseredetten Yamashita. /Yilsrana nem kerülhet ekkora bajba miattam. De ha megtudja, hogy foglyul ejtettek, úgyis idejön. Miért is vagy ilyen makacs húgom?/

Eközben Yilsrana már félútón járt a nővérét fogva tartó erőd felé. Tudta, hogy jó irányba tart. Érzékei még sosem vezették félre.

A félszellem hercegnő tudta, hogy Naraku áll a nővére elrablása mögött, noha semmi bizonyíték nem volt rá.

Ezért is hagyta nővérénél az ékkövet. Ha Naraku végül mégis elkapja, legalább ne legyen teljes siker.

-Csak nem a híres Yilsrana Hime? –csendült egy gúnyos hang.

-Pontosan. –felelte Yilsrana. –És te ki vagy? –kérdezte, mikor Hi megjelent előtte.

-A nevem Hi. –hajolt meg a szellem. –Naraku jutalmat ígért, ha elfoglak neki.

-Szóval a nővérem is te raboltad el? –kérdezte Yilsrana, bár tudta a választ.

-Természetesen. –mondta Hi.

Yilsrana megtántorodott, rájött a veszélyre, de túl későn. Hi a beszéddel elvonta a figyelmét.

Hibázott.

Pedig egy igazi harcos sosem hibázhat.

Az utolsó, ami eljutott a tudatáig, Hi diadalittas ábrázata volt, aztán ráborult a sötétség.

-Hol van? –lépett be Sesshoumaru Silanna szobájába.

Bár a belépett túl enyhe kifejezés. Sesshoumaru ugyanis majdnem feltépte az ajtót, ahogy beviharzott Észak legidősebb hercegnőjének szobájába.

-Moderáld magad Sesshoumaru. –mondta Silanna.

-Hova ment Yilsrana? –szegezte neki a kérdést Silannának Sesshoumaru.

-Elment. –mondta halkan Silanna. –Yamashita eltűnt, és Yilsrana elment megmenteni. Sejti, hogy Naraku áll a háttérben.

-És te egyedül elengedted? –kérdezte vádlón Sesshoumaru.

-Ismered Yilsranát. –rázta meg a fejét Silanna. –Mindig azt teszi, amit akar.

-Ismerem azt a makacs félszellemet. –mondta Sesshoumaru, aztán szellemgömbbé vált, és kisuhant a hercegnő nyitott erkélyajtóján.

Silanna kisétált az erkélyre, és elnézett arra, amerre testvéreit sejtette, és amerre Nyugat hercege is tartott.

-Remélem nem lesz baj. –suttogta halkan Silanna.

Sesshoumaru nem messze Hi erődjétől öltött újra testet. Körülnézett, beleszimatolt a levegőbe, és szívébe azonnal aggódás költözött.

Tisztán érezte mindkét hercegnő jelenlétét az erődben.

De nem csak őket érezte.

Rengeteg őr vigyázta az erődöt.

Mind erősebb szellemek.

Igaz, mondjuk harminccal még Sesshoumaru is könnyen elbánt volna egymaga, de ezek legalább ötszázan voltak.

Sesshoumaru töprengését az szakította félbe, hogy megérzett egy iszonyú szellemi aurát, ami egy igen erős szellemhez tartozott.

A következő percben megremegett a föld, és az erőd összeomlott.

A romok közül egy hatalmas, hófehér szellemtigris emelkedett ki, aki hatalmas álkapcsai közt oly gyengéden tartotta ájult nővérét, hogy azt sokan ki sem nézték belőle.

Sesshoumaru megnyugodott, mikor meglátta a szellemtigrist, hisz már tudta, Yilsrana él.

Yilsrana egy cellában tért magához. Körülnézett, és azonnal észrevette sérült nővérét.

-Yamashita! Yamashita! –szólongatta Yilsrana nővérét.

Yamashita kinyitotta szemeit, és elmosolyodott, mikor meglátta húgát.

-Sajnálom Yilsy. –mondta halkan Yamashita. –Sajnálom, hogy miattam keveredtél bajba.

-Ez nem a te hibád Yamashita. –mondta kedvesen Yilsrana.

-Nem kellett volna ide jönnöd… -mondta halkan Yamashita, aztán ismét elvesztette az emlékezetét.

-Ne félj nővérem, kiviszlek innen. –suttogta Yilsrana.

Yilsrana lehunyta szemeit, és sóhajtott egyet.

Mikor újra kinyitotta szemeit, azok már vérvörösen izzottak. Arcán megvastagodtak a méregcsíkok. Testét, pedig körbe vette egy örvénylő aura.

Csontok ropogtak, törtek porrá, majd forrtak össze újra.

Yilsrana átváltozott.

Az erőd összeomlott.

Yilsrana a legnagyobb óvatossággal vette állkapcsai közé nővérét, aztán elhagyta az erőd romjait.

Mikor földet ért a néhai erőd mellet azonnal észrevette Sesshoumarut.

Nővérét letette a földre, és visszaváltozott.

Sesshoumaru elmosolyodott, mikor újra emberi alakban láthatta a hercegnőjét, azonban az öröm nem tartott soká.

Yilsrana elvesztette az eszméletét.

Sesshoumaru épp időben ért a hercegnő mellé, és elkapta, mielőtt a földre esett volna.

Sesshoumaru karjában Yilsranával a földön fekvő Yamashita mellé lépett, és őt is felvette.

Karjaiban a két hercegnővel indult vissza a palotába.

Yilsranának két percig fogalma sem volt róla, mi történt vele, és hol van, de aztán emlékezetébe tódultak a történtek.

Fel akart ülni, de valaki visszanyomta az ágyra.

-Pihenned kell. –mondta kedvesen Saruwatari, Yilsrana egyik nővére.

-Yamashita? –kérdezte Yilsrana.

-Ő is jobban van. –mondta Saruwatari.

-Sesshoumaru hozott vissza minket? –kérdezte Yilsrana, mert ez volt az egyetlen homályos folt emlékei között.

-Igen. –bólintott Saruwatari. –Nagyon kiakadt, mikor Silanna elmondta neki, hova mentél, azonnal utánad indult.

-Felelőtlenség volt a részedről egyedül odamenni leányom. –lépett be a szobába Yilsrayen. –Ne aggódj, már Silanna is megkapta a magáét, amiért nem szólt.

-Nem az ő hibája volt apám. –kelt nővére védelmére Yilsrana. –Nem hagytam neki választást.

-Azt hiszem erről a viselkedésről jó néhány extra edzés le fog szoktatni. -döntött Yilsrayen. –Persze, csak miután felépültél.

Yilsrayen ezután távozott a szobából.

-Extra edzés? –fakadt ki Yilsrana. –Mivel érdemeltem ezt ki? Hiszen már nem vagyok kis kezdő!

-Apa szentül hiszi, hogy mégis le tud szoktatni a felelőtlen viselkedésről. –jegyezte meg mosolyogva Saruwatari.

-Áh. –legyintett Yilsrana. –Szerintem ő is tudja, hogy lehetetlen.

Saruwatari megcsóválta a fejét, aztán mosolyogva magára hagyta húgát.

Ám Yilsrana nem sokáig maradhatott egyedül.

Következő látogatói Silanna és Kaita voltak.

-Annyira aggódtam érted Yilsrana! –ült le Kaita barátnője ágyának szélére. –Miért vagy mindig ilyen felelőtlen? Bár minek is kérdezek ilyet?

Silanna odalépett húga mellé, és átadta neki az ékkövet.

-Tessék. –mondta mosolyogva. –Vigyáztam rá, ahogy kérted.

-Köszönöm. –mondta Yilsrana.

-Mi most megyünk. –mondta Kaita. -Pihenned kell.

-Sziasztok. –köszönt el Yilsrana, és álomra hajtotta a fejét.

Néhány szobával arrébb Yamashita is magához tért. Körülnézett, és észrevette a mellette ülő Matsushinat, egyik félszellem húgát.

Úgy tűnt a lány elbóbiskolt.

Kék haja kicsit kócosan lógott az arcába.

-Matsushina. –szólalt meg halkan Yamashita.

Matsushina zöld szemei azonnal felpattantak.

-Felébredtél nővérkém? –kérdezte megkönnyebbülve. –Annyira aggódtunk érted!

Yamashita mosolyogva nézte húgát. Matsushinának hosszú, nagyjából térdig érő kék haja, és zöld szeme volt. Homlokán egy lila hold és körülötte három arany csillag képe volt látható. Testvérei közül neki egyedül nem voltak méregcsíkjai.

Néhány éve még különcnek érezte magát miatta, de aztán elfogadta.

-Mi van Yilsranával? –tette fel következő kérdését Yamashita.

-Már ő is jó van. –mondta lelkesen a félszellem lány. –Bár apa nagyon mérges, hogy megint ilyen felelőtlenül viselkedett.

-Szóval miattam került bajba. –összegezte a hallottakat Yamashita.

-Ne mond ezt nővérkém. –rázta meg a fejét Matsushina. –Yilsrana döntött így.

-Tudom, de akkor is… -hagyta nyitva a mondatot Yamashita.

-Hagylak aludni. –mondta mosolyogva Matsushina, és a következő percben már semmi nyoma sem volt, hogy egyáltalán járt a szobában, még az ajtót sem nyitotta ki távozásához.

Yamashita lehunyta a szemeit, és pár perc múlva már aludt is.

-Drágám, nem kéne ilyen komolyan venned. –mondta kedvesen Zoenna férjének. –Hisz, ismered Yilsranát! Ő ilyen felelőtlen lesz mindig is.

-Tudom. –sóhajtotta Észak ura. –De azért még reménykedem.

-Hiába. –mosolygott Zoenna.

-Igen. hiába. –mosolyodott el Yilsrayen is. –Elvégre ő a te lányod is.

-Ezzel arra akarsz utalni, hogy felelőtlen vagyok? –kérdezte tettetett sértődöttséggel Zoenna.

Yilsrayen megcsókolta feleségét.

-Sose mondanék ilyet drágám. –suttogta a nagyúr, és karjaiba kapta hitvesét.

Folytatás következik