XXXIII. A Kelet legendája

- Most szerencsém volt, legközelebb lehet nem lesz az!

- Kérdezhetnék még valamit? – kezdte a fiatalúr.

- Persze.

- Hogy-hogy nem ismered a családod múltját?

- De hát ismerem!

- Akkor mért vagy meglepve a Keleti uralkodásod miatt?

- Mert erről nem beszéltek még nekem…

- Pedig egy hercegnőt gyermekkorától fogva nevelni kell! – sóhajtott Itshiri nagyúr.

- Ezt meg hogy érti?

- Hát az uralkodásra, a harcra, a hatalom megtartására, a viselkedésre. No meg persze már gyermekkorban ki szokás választani a férjet mellé.

- Persze, majd ha Naraku török hastáncosnő lesz… - dünnyögte Mido az orra alatt.

- Hogy mondtad? – lepődött meg Itshiri-sama.

- Semmi, csak ezek mind felesleges procedúrák. Harcolni tudok, jobban, mint némely férfi, ambícióim vannak, és édesanyámék tudják, hogy engem nem tudnának kényszerházasságba erőltetni. Nincs szükségem férje, ahhoz hogy az álmaim megvalósítsam.

- Szóval még heves vagy, igen ez a fiatalsággal jár. – mosolygott a vendéglátó.

- Kétkedik a szavaimban nagyuram? – kérdezett vissza szűkre húzott szemekkel a lány.

- Az túlzás, de a szavaid is azok Midayoi-sama! Még hogy jobban harcolsz férfiaknál? Meg hogy férj nélkül is elég erős vagy… Fiatal és gyönyörű nő vagy, de még nem vagy elég bölcs…

- Vagy csak nagyuram nem ismer eléggé. Bizonyosságot akar? – kérdezte egyre ingerültebben a lány.

A férfi a gyengepontján áskálódott, ugyan is gyűlölte, ha azért mert nőnek született alsóbb rendűnek nézik. És hát valljuk be a feudális középkori japánban ez bevett szokás. 

- Ugyan, Midayoi! Én nem akarom megsérteni! Csak nézzük azt ahogy idekerült!

- Egy sebesült barátomat védtem a démonoktól, akik sokkal többen voltak, erőm elfogyott, mint bármely más embernek, nyílvesszőim kifogytak. Csak a gondviselésnek köszönhetem hogy élek – na meg a drága Sesshoumarunak! – gondolat Mido – és hogy ide hozott a sorsom. Túlerő ellen nem szégyen a vereség!

- Még is ide került! Kérem, bízzon kicsit jobban a katonákban, és férfiakban! Elvégre amióta itt van ők, védenek meg téged a támadásoktól.

- Hálás is vagyok! – heveskedett a lány – De erre csak azért volt szükség, mert sebesült voltam. Most már bátran fel tudnám venni bármelyikükkel a versenyt.

- Ugyan Midayoi! Ön egy szép hajadon nő, ne beszéljen így erős katonaemberekről, főleg miután segítettek neked!

- Uram, a Teklemiratot teszem rá, hogy a legtávolabbi pontról – mutatott az íjászok felé a lány – tökéletesen a cél közepébe lövöm a vesszőt, ami eddig az embereinek nem sikerült!

- Nagyon bízhatsz magadban, ha az örökséged zálogát teszed meg tétnek. De lássuk! – emelkedett fel a fiatalúr.

A teremben mindenki őket nézte. Midayoi levetette a szép aranyszínű köntöst, és a felé nyújtott tegezből kihúzott egy vesszőt, majd elvette az íjat is. Itshiri nagyúrral az oldalán a legtávolabbi lövő helyhez sétált. A vessző tollas végét a húrra illesztette, majd könnyed mozdulattal kifeszítette a hosszú íjat. A termen halk morajlás futott végig.

- Nagyuram. Én soha nem mondtam, hogy hajadon vagyok. És kelet Úrnőjének tudnia kell harcolni, ahogy ön mondta! – mosolygott a lány.

Egy pillanatnyi célzás után elengedte a húrt és a vessző süvöltve szállt a cél felé, ahol annak teljesen a közepébe fúródott. Mido csak azon imádkozott, nehogy tisztító veszővé alakuljon útközben. De szerencséjére ez nem történt meg.

-          Gratulálok Midayoi-sama! Úgy néz ki a szerencse ismét segített magának! De eddig azt sem említette, hogy férjezett, és így kíváncsi lettem, ki az érdemelt férfi, aki nőjének tudhatja Kelet hercegnőjét! – mosolygott szenvtelenül a fiatalúr.

-          Úgy gondolja szerencse? – hánytak szikrát a lány szemei.

Villámgyors mozdulattal, kikapott egy veszőt a mellettük álló katona tegezéből. Aztán a még mindig mosolygó fiatalúrra nézett, mélyen a férfi szemébe. Közben felajzotta az íjat, és oda sem fordulva ellőtte. A vessző, amit most kilőtt tökéletesen a másik mellé fúródott.

-          Nem rossz. De térjünk vissza a beszélgetéshez. Most már bebizonyította, hogy megfelelő hercegnő és uralkodó lehet magából! – sétált vissza az asztal mellé Itshiri-sama.

-          Én nem azt akartam bizonyítani! – ült le a lány is – Csupán annyit hogy nem minden nő védtelen.

-          De most már meséljen arról, aki önt védi! Akkor, ha jól értettem férjnél van, Midayoi-sama.

-          Mondhatjuk úgy is! De én fáradt vagyok, majd holnap beszélgetünk! – próbált indulni a lány, mert nem szívesen akart össze-vissza hazudozni Sesshoumaruról, ráadásul az is elég volt hogy kinevezte férjének a nagy szellemet, úgyhogy inkább szökni próbált a kérdések elől.

-          Ugyan, még csak este 8 múlott. Maradjál még! – fogta meg a lány kezét a nagyúr.

-          Nem, sajnálom, a sérüléseim még nem gyógyultak meg, de sietnem kell a gyógyulással. Itt az ideje a pihenésnek! – vigyorgott idétlenül a lány.

-          De hát még csak alig ettél, maradj még! Mesélj még nekem! – erősködött a férfi.

-          Talán majd holnap. Elnézést. Fel kell épülnöm!

-          Mért, hiszen ráérsz nálam pihenni!

-          Nem, hamarosan értem jönnek. Már biztosan kiderítették, hogy itt vagyok!

-          Értem. Még valami mielőtt mész! Melyik területen uralkodik a férjed? – szólt a távozni készülő lány után Itshiri-sama.

Mido már pont iszkolt volna ki az ajtón, amikor a kérdés megállította. Lázasan gondolkodni kezdett. „Erre mit mondjon? Mondja a Nyugatot, amiben nem is biztos vagy egyszerűen mondja, azt hogy közrendű? Juj, ha ezt Sesshoumaru hallaná, ő közrendű? Na, ebből mi lesz? – gondolat a lány és mosolyogva nagyon halkan csak annyit felelt vissza:

-          Azt hosszú lenne felsorolni! – azzal gyorsan behúzta maga mögött az ajtót.

Gyors léptekkel elhagyta ezt az épületszárnyat, és csak már a saját ajtaja előtt állt meg. Hátát a falnak támasztotta és a csillagokat bámulta a hideg, sötét téli égen. Mélyeket szívott a friss, fagyos levegőből, majd behunyta a szemét. Jól esett neki a hűvös. Aztán halk lépteket hallott és a hang irányába nézett. Ayuni és Konchju volt az. Az egyik lány kancsót és tálakat, a másik egy nagy mappát cipelt.

-          Tessék Midayoi-sama! Ahogy kérted! – mosolygott Ayuni.

-          Köszönöm lányok. De mondtam már, hogy ne úrnőzzetek!

-          Csak hát, furcsa. – szabadkozott a lány.

-          Igen. És Mido, te mire készülsz ezekkel? – nézett körbe Konchju miután már mind hárman a szobában álltak.

-          Csak nézelődök! Lányok, egyetek! – mutatott a tálakra.

-          De Mido, ezeket az urak asztaláról hoztuk, a nevedben.

-          Tudom, és én nektek adom! Gyerünk, mire vártok?

-          Köszönjük! – mosolygott össze a két lány.

Mido felpiszkálta a kandalló parazsát, és befűtött. Viasz mécsest gyújtott és a térképek mellé telepedett. A lányok pennát és tintát is hoztak. Mido óvatosan tanulmányozta a térképeket, és próbálta összevetni a fejében a modernkori japán térképével. Aztán fél órás szemmeresztgetés után már jól kiigazodott rajta. A lányok miután ettek, és ittak, megmutatták neki, most hol van. A Hakureizan volt helyét, és Mido szépen lassan eljutott arra a vidékre, a Medveszurdok környékére ahol az átjárója lehetett. Aztán megtalálta Kalde anyó faluját is az óriási lapokon térdelve. Közben csendesen beszélgettek, és Mido elmondta, mire készül:

-          Figyeljetek! Szeretném tudni nyugat és kelet határait. Ha meg tudjátok mutatni!

-          Persze! – mosolygott Ayuni és végighúzta mutató ujját a térképen.

-          Értem. És a Dél?

-          Az ott van! – mutatta Konchju.

-          Lányok, de mi van azokkal a nagy területekkel, amik sehova nem tartoznak.

-          Hát azok nem hódoltak be senkinek. Önállóak, mint amilyen ez a palota is.

-          Szóval akkor nem az egész sziget van felosztva 3 részre?

-          Nem Mido, de jó lenne, ha valaki egyesítené végleg a törzseket.

-          Igen, nem lennének háborúk! Az emberek nem ölnék egymást!

-          Hát, csak ki képes ilyesmire? – kérdezte Midayoi együtt érzően.

-          Azt sajnos nem tudjuk!

-          Lányok, mennyi lehet az idő? – kérdezte hírtelen Mido.

-          Nem tudom. Talán este 9 múlt. – húzta meg a vállát Ayuni.

-          Akkor nekem van egy kis dolgom! De el ne áruljatok! – mosolygott Mido ravaszul.

A lányok bólogattak, és némán figyelték Midayoit. A nő leült elővette a medált a nyakából és imára emelte egyik kezét. A kő vörösen kezdett világítani és valami láthatatlan, kézzel meg nem fogható remegés futott végig a palotán.

- Mit csináltál? – kérdezték a lányok izgatottan.

- Vendéget hívtam.

- Tessék?

- Kicsit megbontottam a palota védő akadályát. Még jó hogy a szerzetesek elmentek!

- Mido, megőrültél? De így nem véd minket semmi! – rémült meg a két lány.

- Nyugalom! Visszaállítom! Csak pár perc.

Aztán eltelt negyed óra. Majd lassan fél óra is. A három lány egyre álmosabb lett, és kezdték felettébb unni a várakozást. Főleg Konchju és Ayuni, mivel azt sem tudták mire várnak. Már lassan elaludtak, amikor is Mido szemei felpattantak szendergéséből. Megérezte, amit már régóta várt. Hírtelen kelt fel és elhúzta az ajtót. Kint fuvallat támad a lányok, követték, ki a hidegbe.

-          Mido ez mi? – kérdezte Ayuni, mert valami furcsa érzés fogta el.

-          Egy hatalmas démoni aura! – mosolygott a kérdezett.

A szél tovább erősödött, és a távolból, a domb aljából, túl a városka védfalain, az erdőből, kutyacsaholás hallatszott. Aztán egy távoli vonyítás, majd mintha az aura finomodott volna.

- Mit csinálsz? Hallod? – kérdezték a lányok félve, remegve, ahogy a hideg erő körbeölelte a testüket.

- Nincsen semmi baj! Megtesztek nekem egy nagy szívességet?

- Attól függ mi az! – suttogták vacogva.

- Ha bármi baj lenne, egyből szóltok, és megpróbáljátok megakadályozni, hogy valaki hozzám akarjon jönni az este folyamán!

- Meg tesszük, amit tudunk, de mért, Mido?

- Figyeljetek lányok! Könyörgöm, ne sikítsatok! – kapta a fejét az ég felé Midayoi.