XXXIII. A Kelet legendája

Késő délután Ayuni ébresztgette.

-          Mido! Keljél fel! A nagyúr küldött, mert beszélni szeretne veled!

-          Ugyan mi a fenének? – nyögte a lány és felült.

-          Hát, az asztalához kellett terítenem a te helyedet is, biztos mondani akar valamit!

-          Mért még este is bulizni akar? – kérdezte nyűgösen a lány.

Legnagyobb meglepetésére azonban kinyílt az ajtaja és az emlegetett Itshiri-sama állt benne. Ayuni meglepetten borult térdre ura előtt, Mido viszont nem erőltette túl magát, csak egy rövidet biccentett.

-          Remélem nem zavarlak? – kérdezte udvariasan a férfi.

-          Nem, egyáltalán Uram! – válaszolta vontatottan a lány.

-          Csak meg akartalak kérni, hogy vegyél részt az ünnepi lakomán. Természetesen magam mellé terítettem neked, ahogy rangodhoz illik!

-          Hogy mondta, Uram? – lepődött meg Mido két elfojtott ásítás között.

-          Édesanyám, mesélte, ki vagy, ha te magad el is titkoltad eddig előlem! A Kelet hercegnőjének jobb elbánásban kéne részesülnie! – csóválta a fejét a fiatalúr.

-          De kérem, én nem vagyok hercegnő! – tiltakozott kétségbe esetten a lány, ám a férfi nem figyelt rá.

-          Kérlek ezt a ruhát, viseld, ajándékba adom! – azzal újabb ruhakölteményt adott a lánynak, sarkon fordult és az ajtóból nézett csak vissza egy szelíd mosollyal – Remélem, számíthatok rád!

-          Persze! – nyökögte Mido és hatalmasat sóhajtott.

Közben Ayuni nyújtózkodva kelt fel a földről, majd értetlenül Midora nézett:

-          Miről beszéltetek?

-          Ha én azt tudnám!

-          De Mido-sama, illetve Mido!

-          Ezek azt hiszik én, vagyok Kelet Úrnője! – fakadt ki a lány kétségbe esetten.

Ayuni, mélyet sóhajtott, majd lehuppant a lány mellé, és álmodozva bámulta a plafont miközben egyik tincsét sodorgatta két ujja között.

-          A mesés Kelet Hercegnője! Erről álmodik minden kislány! – sóhajtott nagyot és tovább mesélt – Még mielőtt az istenek megzabolázták volna erejüket, közvetlen azután hogy a Föld kiemelkedett a Káoszból már létezett a 3 nagy birodalom. A Dél Tartomány, az istenek birodalma, mielőtt felköltöztek volna a hegyekbe. A Nyugat, a legerősebb démon vezetése alatt, nemzedékeken át a kutyaszellemeké. És hát a hősi Kelet! Halandók uralkodtak ott, abban a zavaros és ősi időkben! Mindig a legokosabb és erősebb vezette őket, és békében éltek a fejedelmek, hercegek, földesurak egymás mellett. A királyok mindig mikok gyermekei voltak, így vérszerinti maradt az öröklés. Aztán jött a káosz kiújulása. A nagy démon háború.

-          Miről mesélsz, Ayuni? Kérlek, folytasd! – sürgette az álmodozva lelassult mondatokat Midayoi.

-          Jött a káosz, az utolsó nagy háború. Nyugatról indult, de lassan már az isteneket is bele keverték, így hát a halandók sem maradhattak ki belőle. Az istenek a mennyekbe, a földbe, a vízbe és az álatokba költöztek, miután megcsappant erejük és a démonok győzelmet arattak felettük, így a déli birodalom halandók kezébe került, de a szellemek is küzdöttek érte. Aztán a Kelet is kihalt. A mikok és démonok közt háború dúlt, míg nem az emberek megelégelték és mindkét fél ellen fellázadtak. Először viszály tört ki, belső háború, úgy mondja a krónika. Végül külső ellenség rohant le őket. Egy hihetetlenül erős szellem-macskatörzs, akik átvették az irányítást. Az utolsó örökösük, aki megpróbált tenni valamit egy csodálatos papnő volt, egy legendás papnő… - suttogta a lány.

-          Midoriko! – tört ki Mido szájából a csilingelő név.

-          Igen Midoriko! De még gyermek volt, amikor a démonok kiirtották az uralkodóházat, ő pedig szamurájnak állt. Nem volt más esélye, a felkelőkhöz csatlakozott, habár már az emberek elvesztették minden uradalmukat, ettől a csapástól, a Kelet bukásától újra összekovácsolódtak. Megindult a hadjárat, új fényes és erős uralkodói házak tűntek fel, hercegek, nagybirtokosok emelkedtek ki, mígnem eljutott az idő fonala napjainkig. Közben Midoriko eltűnt, de azt rebesgetik, vissza fog térni. A Kelet hős Uralkodónője, a legendás papnő örököse! Ő nem tudta életében visszaszerezni a területeit, pedig annyit harcolt a démonokkal szemben, halandó társai oldalán. Most minden békés és nyugodt látszatra. Ha az emberek közti belső viszályokat leszámítjuk.

-          De mi lett a Nyugati birodalommal? – kérdezte izgatottan Midayoi.

-          Hát a Nyugatot is elérte a pusztulás. Lassan 100 éve a Nagy Kutyaszellem meghalt, örökösei pedig nem követték a trónon. Így az is a feledésbe veszett… Már csak legenda… És most mi itt élünk, háborúk és hatalomra törő démonok között… - zárta le a tündérmesét Ayuni.

-          Hogy mondtad! – Mido olyant kiáltott hogy még a tükör is bele rezdült a szobában.

-          Mit úrnőm? – kérdezte rémülten a szolgálólány.

-          Azt hogy Midoriko a Kelet úrnője, és hogy a Nagy Kutyaszellem 100 éve meghalt? – Mido agyában zavarodottan kergették egymást a gondolatok. „Ha ez igaz, akkor én, én Midoriko reinkarnációja tényleg hercegnő vagyok, és Sesshoumaru? Igen, hiszen ő a Nagy Kutyaszellem, Inu no Taisho legidősebb fia! Szóval akkor ő, ő meg a Nyugat jogos ura!

-          A legendára gondolsz Mido? – kérdezte Ayuni.

-          Mire?

-          A legenda, hogy visszatérnek az uralkodók és helyre áll a rend! Egy erős papnő fog közénk jönni, kinek ereiben szellemvér keveredik majd, Midoriko jogos örököse, aki kiemeli a világot a káoszból, rendet tesz az emberek között, és elhozza a virágzó békét. De a legenda szerint, egyedül erre nem lesz képes. Addig, amíg igaz szerelme be nem teljesedik, ereje lepecsételve marad. – bólogatott komolyan a lányka.

-          Ez nem lehet igaz! – nyöszörögte Mido fojtott hangon és csak a padlót tudta bámulni, majd mikor Ayuni indulni akarta újra megszólalt – És a Nyugat?

-          A Nyugat? Azt nem tudhatom. Amíg az örökös rendet nem tesz addig ott háború és viszály lesz. De nem reménykedik senki sokban, elvégre egy pusztító démon lesz az örökös. A Nagy Kutyaszellem bölcs és okos volt, de róla is azt beszélik vérszomjas volt ifjú korában. Nem tudom Úrnőm! De egyet tudok, a Kelet Úrnőjét én pont olyannak képzelném el, mint amilyen te vagy! De most engedelmeddel! – mosolygott a lány és kihátrált a szobából.

-          Kérlek! Erről a beszélgetésről ne tudjon senki más! És Ayuni! Kérlek, szerezz nekem egy térképet! – kiáltott a távozó tanonc után. 

Aztán Mido egyedül maradt gondolataival. Gépiesen mozogni kezdett a teste, amiből lassú és vontatott öltözködés lett. A ruhakötegről kiderült hogy egy szűkre szabott rózsaszín kimonót rejt, amihez aranyszín köpeny is tartozott. Mido kibontotta fekete kócos fürtjeit, és a tükörbe meredve fésülte őket. Közben magához beszélt: Igen Midayoi! Most úgy nézel ki, mint egy feudális hercegnő! Drága ruhák, csillogó ékszerek, minden olyan. De vajon tényleg az vagy-e? Kelet úrnője? Midoriko örököse vagy úgy néz ki Miko vagy az tény. Van benned démon vér bőven, főleg hogy most még Sesshoumaru is hozzá járult. De hercegnő lennél? Azt sem tudod ki vagy, így semmire sem mész! Többet kell megtudnod! Na, meg az a jóslat! – beszélgetett csendesen a tükörképével – Az igaz szerelem meg hogy elhozom a békét? De hogyan ha csak az én tartományom lesz csendes? Belső viszály nem lesz, de kívülről? Ez így nem az igazi! Elhozom a békét, a beteljesült szerelemmel! Ez mit jelenthet? Beteljesült szerelem? Béke? – ízlelgette Mido a szavakat, majd a tükörképére meredt.

Fenséges és gyönyörű volt, olyan, mint egy hercegnőé. Aztán a medál megcsillant a mécsesek fényében, Mido késztetést érzett hogy megérintse. Ám ahogy ujjai hozzáértek egy furcsa elhatározás gyökerezett meg a szívében. Felállt, hátradobta hosszú haját és elszántan nézett a csillogó barna szemekbe: - - Tudom, mit kell tennem! Először is összegyűjtöm a Shikon szilánkokat! Aztán megfejtem ezt a rejt és követem az utamat! Midoriko ezt tenné! 

Mido elindult az ajtó felé és nagy lendülettel rántotta ki azt, majd a folyósóra lépett. Ott éppen Konchjuval futott össze. A két lány együtt indultak el az ünnepély fényei felé. Ahogy a tornácon sétáltak, a kapu felöl a kora téli este homályában mozgolódást, láttak. 9 szerzetes lépkedett kettes oszlopban kifelé, élükön vezetőjükkel. A lányok végignézték, ahogy távoznak majd Mido megköszörülte a torkát és megszólalt:

-          Ezeknek nem fűlik a foguk a lakomához? – kérdezte.

-          Na de Midayoi! – szörnyedt el a lány – Hogy beszélhetsz így szentéletű papokról?

-          Én meg papnő vagyok, ha nem is szent életű! – kacsintott a megbotránkozott lányra Mido – Csak én vállalom hogy ember vagyok, és nem vetem meg az örömöket. De az ő bajuk!

-          Mido, ők fontos küldetésben mennek el!

-          Tényleg és mi lenne az? – kíváncsiskodott a lány.

-          Már napok óta egy nagyon erős és gonosz szellem ólálkodik a palota körül, sőt minduntalan megostromolja az akadályt!

-          Aha. Szóval kicsalogatja őket. Ennyi eszük van, hogy kimennek! – vonta meg a vállát a lány, ám hírtelen rádöbbent a felismerés – Ha csak… - suttogta.

-          Mi ha csak úrnőm? – kérdezte Konchju miközben tovább haladtak.

-          Bízz bennem! Konchju, kérlek mindenképpen 9 előtt, mentsél ki engem onnan! – mutatott az előttük levő ajtóra – És ha elmentem, kérlek, semmiképpen ne engedd az Úrnőt vagy a fiatalurat a mi épületünk felé!

-          Nem értelek! – csóválta a fejét a lány.

-          Nem kell! Csak ígérd meg!

-          Ha úgy akarod! – bólintott Konchju és széttárta Mido előtt a kétszárnyú ajtót.

Midayoi igazi hercegnőhöz méltóan vonult be, odabent Ayuni fogadta, aki a helyéhez vezette. A főasztalnál, közvetlen Itshiri nagyúr mellett, az Úrnővel szemben kapott helyet. Miután leült egyből bele is veszett a sok finom ételbe, érthető hiszen két hétig nem evett egy falatot sem, csak a Sesshoumaru véréből átkerülő tápanyagok éltették a testét. Most viszont úgy nézett ki mindent be akart pótolni. Csak ment az agyára, hogy ha az Úr ivott egy pohárka szakét, az egész asztal felkelt és ők is ittak, egyel. Így Mido az 5dik pohár után felettébb rosszul kezdte érezni magát, és az evés helyett már inkább csak nézelődött, erősen koncentrálva, hogy ne imbolyogjon a világ.

A teremben a katonák céltáblát állítottak fel, és azon versenyeztek, hogy a padlóra húzott egyre távolodó vonalakról ki találja el a cél közepét. Ha Európában lettek volna, akár középkori lovagi játékoknak is lehetett volna nevezni ezt. A főasztal vendégei és a fiatalúr élvezték a bemutatót, csak Mido húzta el a száját minden egyes balfácán katona lövése után. Fintorogva szemlélte az ügyetlen íjászokat, és néha már nem tudta sírjon-e vagy nevesen, amikor egyiknek végre sikerült eltalálnia a pirossal jelzett középső rész szélét. Észre sem vette, hogy Itshiri-sama közben őt figyeli, és furcsállva nézi a lány grimaszait.

- Midayoi-sama! – szólította meg a lányt.

- Igen! – rémült meg Mido.

- Látom, nem tetszik a katonáim teljesítménye!

- Nem arról van szó uram! – szabadkozott zavartan a lány.

- Persze, értem én. – bólogatott a fiatal örökös - Örülnék, ha mesélnél magadról!

- Nincs mit mesélnem Uram! Csak egy átlagos lány vagyok.

- Ne mondj ilyeneket! – mosolygott a férfi – Kelet hercegnője nem egy átlagos lány! És ha jól tudom nem is átlagosan, kerültél ide!

- Csak utaztam a környéken és a társaimat meg engem megtámadott egy rengeteg szellemet számláló horda. Aztán elszakadtunk egymástól, és én itt tértem magamhoz.

- Értem! Csoda hogy túlélted azokat a súlyos sebeket!

- Elég erős a szervezetem Uram! – mosolygott a lány.

- És a családoddal mi van? Szüleid, testvéreid vannak-e?

- Édesanyám és nagyanyám nevelt, van egy féltestvér húgom. Most is éppen rokonoktól igyekeztünk hazafelé.

- Sajnálom a társaid! Bizonyára nem volt szerencséjük. De te nagyon szép vagy, és a szerencse is kedvel!