XXX. Kétségbe esett szív

Sesshoumaru tisztán hallotta a szerzetes szavait, de nem méltatta válaszra. Úgy gondolta, hogy semmi köze ennek a halandónak az ő dolgaihoz. Aztán amikor a férfi távozott ő is elindult. Visszament Jakenékhez, és meghagyta nekik, maradjanak a palota közelében, és figyeljenek mindenre. Ha valami gyanúsat találnak, keressék meg, de neki dolga van. Azzal fénygömbbé lett és elszállt.

Elrepült az összeomlott Hakureizan maradványai felett. Távolról érezte Inuyasháék jelenlétét. Az öccsére gondolta és arra a furcsa halott nőre. „Midayoi szerette azt a lányt. Miatta sérült meg. Nem, az, az átkozott korcs Naraku tehet róla. Nem, ez így nem igaz!” – dobbant szomorúan a gömböcske belsejében egy szív – „Én nem voltam, ott hogy megvédjem! Ha tudtam volna. Fontos nekem ez a nő. Túlzottan is… És amit a hegy lábánál mondott? Képes lenne egy hideg, gonosz és önző szellem mellett leélni az életét? A feleségem lenne?” – az előbbi szív érthetetlen módon hevesebben kezdett dobogni, míg tulajdonosa ezt észre sem vette – „Azt gondoltam, hogy belém szeretett. Rá van írva. De hogy én, a nagy Sesshoumaru egy halandó papnő férje. Sajnos, ki van zárva!” – gondolta, de a szív erre összerándult.

Aztán a démon már nem akarta tovább emészteni magát ezen, és teljes erejéből suhant az égen. A nap lassan feljött és megvilágította az alatta elterülő területet. Hiába ellenkezett újabb gondolatok fészkelték be magukat a fejébe. „Nem is olyan rég, még Midoval együtt repültem itt. Akkor sírt és gyűlölni próbált! Mit nem adnék, ha most is egészségesen a kezemben tarthatnám. Ráadásul a rokonainak elmondani, hogy élet és halál között lebeg? Ezért is én leszek a hibás. És igazuk lesz…” – aztán Sessh tovább repült.

Már lassan ebédidő volt mire elérte a kis tisztást az átjáróval. Lassított és átalakult, majd lendültessen belépett az vörös ködszerű átjáróba. Mikor kiért a családi szentélyben, idegen hangokat hallott. Elhúzta a toló ajtót és iskolai egyenruhás lányokat látott az udvaron. Mido anyukájával beszélgettek, majd elbúcsúztak és elmentek, Sesshoumaru türelmesen várt, majd amikor a lányok tényleg elég messzire kerültek tőlük, elindult. A nő szomorú és gondterhelt arccal állt a ház előtt, és riadtan kapta fel a fejét, amikor észrevette a fák között közeledő démont. Pár pillanatig némán nézték egymást, még csak nem is pislogtak. Aztán az asszony törte meg a csendet:

-          Mido hol van? – hangjában ott bujkált a félelem.

-          Nem tudott eljönni!

-          Mi történt vele! – vágott közbe kétségbe esve a nő.

-          Súlyosan megsebesült. Ha jobban lesz, egyből visszahozom! – a démon nem tudott tovább a lányáról fájdalmas hírt kapó édesanya szemébe nézni.

-          Micsoda? – kapta a kezeit könnyes arca elé a nő.

-          Sajnálom. Egyelőre gyógyítóknál van. Amint megfelelő állapotba lesz, hogy mozgassuk, elhozom.

Aztán néma csend állt be a beszélgetésbe. A nő némán meredt maga elé, majd nem várt dühkitöréssel reagált:

-          Te megígérted hogy vigyázol rá! Megígérted hogy melletted biztonságban lesz! Ő csak egy védtelen lány, de ti bele rángattátok ebbe a középkori harcba! Nem akarom elveszíteni a lányom! Nem akarom elveszíteni egy bolond démon miatt! – ordította zokogva a nő és a meglepett Sesshoumarunak esett.

-          De… - a szellem nem tudott más mondani, kénytelen volt lefogni a nő karjait, az érezte, hogy semmit sem tehet a szorításban, de tovább kiabált.

-          Miattad sebesült meg! Pedig megígérted! Csak egy átkozott szellem vagy te is, ahogy a többi! Kihasználtad az én drága kislányom! Én szívből szeretem őt! Tudod mit jelent az? – aztán Mido édes anyja összerogyott.

Már napok óta várta ezt a hírt. Ahogy megtalálta a rejtélyes levelet, érezte, hogy valami itt nem lesz rendben. Lánya kiborulása, majd a hírtelen eltűnés. Tudta, hogy Mido bajban van, csak nem tudta hogyan vagy miképp, és főleg nem tudott rajta segíteni. Anyai szívét mardosta a félelem, ami hatalmába kerítette, gyermeke iránti aggodalmáért.

Még jó hogy Sesshoumaru erősen fogta az asszony karját, különben az elesett volna. A nő könnyes szemeit a démonra emelte, akinek a fülében még mindig az utolsó mondtat csengett: „Én szívből szeretem őt! Tudod mit jelent ez?” A nagy Sesshoumaru szemében fájdalom csillant, ahogy az asszonyra nézett, majd nagyon halkan szólalt csak meg:

-          Tudom mit jelent szívből szeretni… - hangja halk volt, és nagyon szomorú.

Midayoi édesanyja csak kétségbe esetten nézte a szomorú sárga szemeket. Aztán összeszedte magát és felegyenesedett. Nagy levegőket vett, majd megszólalt:

-          Én már az elejétől tudtam. Akkor mellette a helyed! Köszönöm hogy szóltál!

Sesshoumaru mozdulni sem mert. A nő hírtelen hangulat váltása teljesen ledöbbentette. Kimondottan kedves volt hozzá, sőt mintha elfogadta volna, hogy ő meg a lánya együtt vannak. Pedig még nem is mondták neki. A démon nem leplezve meglepődését, csak mereven bámulta az asszonyt.

-          Nem vagyok szívtelen. És ne nézz így rám! Menj vissza Midohoz, nehogy még nagyobb baja legyen! De kérlek, vigyél el neki egy levelet, ha nem nagy gond.

Sesshoumaru megrázta a fejét. Az asszony bement a házba és csak percek múlva jött ki. A démon örvénylő gondolatinak tengerében úgy érezte magát, mint a süllyedő hajó. Aztán Mido anyukája visszatért átadta a levelet, és útjára bocsátotta a szellemet. Az visszatért az átjárón át a középkorba és visszaindult. Féltette a lányt, nehogy Naraku üldözőbe vegye és megölje. Fejében kavarogtak a gondolatok, a szívében pedig az érzések hánytorogtak. Így suhant vissza a palotába.