XXVIII. Kikyou harca

Ugyan ekkor, kilométerekkel lejebb egy fehér fénygömb nyargalt lefelé. Kétségbe esetten keresett valakit vagy valamit. Halotta, ahogy fölötte sziklák mozdulnak meg, és érezte, hogy a hegy megremeg, de nem foglalkozott vele. Már kezdte feladni a reményt, amikor meglátta, amit keresett. Egy lány zuhant lefelé. Sesshoumaru felgyorsított és beérte. Elkapta a levegőben, egyik kezével magához szorította és visszaindult. Hatalmas kövek és sziklák gördültek lefelé, ő ügyesen kitért mindegyik elől. Fél úton járt, amikor is megpillantott valamit, ami magatehetetlenül zuhan feléjük. Egy röpke kísérletet tett hogy elkapja, de az elsiklott mellette. Alig pár másodperc múlva egy piros zuhanó foltot is megpillantott, majd Inuyasha húzott el mellette. Kicsit furcsán nézett rá, de tovább zuhant az előző után. Aztán Sesshoumaru elérte azt a helyet ahol nem rég még Narakuval küzdöttek. Látta, ahogy Sangoék kirepülnek az egyre szűkülő távoli nyíláson, ám az utánuk eltorlaszolódik.

Sesshoumaru megtorpant. Karjában a lány ébredezni kezdett. A démon a lezuhanó sziklákon ugrálva haladt egyre följebb. Mido felnézett:

-          Sesshoumaru! A kijárat! Eltűnt! – kiáltotta.

-          Tudom. Még mindig bízol bennem? – kérdezte, de szemei már vörösen égtek.

-          Még mindig élek! A halálom percében is bízni fogok!

-          Akkor kapaszkodj, amilyen erősen csak tudsz! – válaszolta már torzult arccal a démon, és engedte, hogy átalakuljon.

Mido rémülten nézte, ahogy a szép arc megnyúlik, átalakul, a fogak, hatalmas agyarakká válna, a karok eltűnnek, és óriási mancsokká változnak. Ő csak minden erejével kapaszkodott a hatalmas szellem kutyába, ami alig fért el az amúgy nem túl kicsiny aknában. Tíz ujját a sűrű fehér szőrzetbe fúrta, a szellem óriási nyakához bújt.

Sesshoumaru marral előre kitörte a hegy összezáródott csúcsát. Aztán újra meghátrált és még egyszer neki rugaszkodott. Sangoék a levegőből figyelték, hogyan rázkódik a hegy, és szakadnak le a kőtömbök. Aztán hírtelen előre tört egy hatalmas mancs, majd egy kutya pofája jelent meg a nyílásban, majd szépen lassan kimászott, egyre nagyobb krátert hagyva a csúcs helyén.

-          Ez? – kérdezte Sango döbbenten.

-          Sesshoumaru? Szóval ilyen, amikor? – fűzte tovább a szerzetes.

-          Igen. De szerintem az utóbbi időben tényleg megnőtt. Már régen volt, de a sírkertben, még elfért az apja vállán átalakulva. 

-          Te jó ég! – nyögte Shippou rémülten.

-          De Inuyasháék még nem jöttek ki!- aggódott Kagome és a hegyet nézte, hátha meglátja a közeledő szilánkokat.

Eközben a kutyadémon kitornázta magát, majd körbe nézett a hegy tetejéről. Midayoi egész addig csukott szemmel kapaszkodott, míg a szellem meg nem szólította:

-          Mido! Érzed valamerre Narakut? A levegő mindenhol tele van a szagával!

-          Én nem tudom! – nyögte a lány és körbe nézett.

Ahogy kinyitotta a szemeit egy látomás lett úrrá rajta. Egy látomás, amit Kikyou lelkében látott. Emésztőnedv folyam, a törött íj, Kikyou a szakadékba zuhan. Mido rémülten tért magához, és a hatalmas vörös szemekbe nézett:

-          Meg kell keresnem valakit! Kérlek, rakj le!

-          De?

-          Menj Rinékért, a hegy össze fog omlani! Utána is foglalkozhatunk Narakuval! – hadarta a lány és elengedte a dús fehér szőrt, majd a földre huppant.

Guggolásba érkezett, de már rohant is lefelé a hegyen. A hátán a tegez mellett megszokásszerűen az íjáért nyúlt, de meglepődött, amikor az a helyén volt. Teljesen elfelejtette, hogy a zuhanás közben mi lett vele, de most örült neki.

Ahogyan csak bírt rohant le a hegyoldalon, ami már széttöredezett, emésztőnedv folyamok törtek elő belőle, és meg-megingott a lába alatt. Aztán egy tömény mérges gőz felhő állta az útját. Bármerre is próbált tovább jutni, fulladozva vissza kellett fordulnia. Egyre nehezebben tudta már csak venni a levegőt, amikor is meglátta a rózsaszín fényt a gőzfelhő mögül. Ott volt az Ékkő.

„Ha az ékkő ott van, akkor Narakunak is ott kell lennie! De, mi az a vakító tisztaság mellette? Ugye nem? Nem lehet!” – gondolta fulladozás közben a lány, és a felismerés villámként hasított a tudatába. Az, bizonyára Kikyou lehet.

Mido egy hírtelen mozdulattal vesszőt illesztett a húrra, és a csillogó ékkődarab felé lőtte. Ahogy a tisztító vessző elsuhant körülöttük, a gázok eltűntek, Mido végre levegőhöz jutott, ám el is állt a lélegzete egyből, ahogy előre nézett.

Kikyou egy szakadék mellett állt. Naraku kinyújtotta az egyik csápját és eltörte a papnő kezében az íjat. Kikyou rémülten hátrál, majd Naraku újra lecsap. A miko teste megreped a vállánál és a mellkasán, ugyan ott ahol 50 évvel ezelőtt a halálos csapás érte. A lelke kis kékesfehér fénygömbként elhagyják a testét. Naraku felnevet, Mido kétségbeesetten ellöki magát, és az idővel versenyezve próbálja elérni, a papnőt, legyőzve Naraku csapásának gyorsaságát. De reménytelen a karok egyre közelebb érnek, Midayoi minden erejét megfeszítve, az íjat előre tartva beugrik a végzetes csapás elé. Érzi, ahogy a testén keresztül vágnak az indák, de a kezében kéken dereng a nyíl. Kikyout nem érte a csapás.

Midayoi, ahogy kihúzta a testéből az indákat Naraku összeesett. Kikyou megtörten rogyik a lány mellé:

-          Mért kellett közbelépned, ez az én csatám!

-          Nem, Kikyou! Tévedsz ez mindannyiunk csatája! – válaszolt Mido, de a szája szélén vér bugyogott elő.

-          Megható, de most mind a ketten meghaltok! - de legnagyobb meglepetésére Mido felegyenesedett, egyik kezét az átszakított páncél lukjára tapasztotta, a másikban tartotta íjat Kikyounak dobta.

-          Azt hiszed korcs, hogy egy démont így megölhetsz? – kérdezte Mido rekedten, de szemei vörösen lüktettek, úgy ahogy Sesshoumarué szoktak – Te csak egy fattyú vagy, torz ember és szellem keverék! Gyerünk Kikyou! Egész életedben démonokat öltél, had legyen ő a hab a tortán! – azzal előhúzta az ikerpengéket.

-          Te meg egy nagyra törő nagyrészt szellem, aki a szellemi erejét használja, hogy a gyenge halandó testét megerősítse! Mi a különbség köztünk?

-          Fogd be! – kiáltotta a lány, és életének eddigi legerősebb csapását küldte Naraku felé.

Az viszont csak mosolyogva állt, a csapást elnyelte a lila védőpajzs. Kikyou megpróbált lőni, de a válla miatt képtelen volt, sőt, csak tovább repedt a seb. A narancssárga és bordó örvények, amiket Mido idézett meg, szépen Naraku kezénél egy pontba gyűltek, a szellem pedig visszalökte őket:

-          Halj meg a saját csapásod által!

Az örvények telibe találták őket, még jobban megtépázták őket. Naraku egyik gyilkos nyúlványa telibe találta a magatehetetlen papnőt, és éppen, úgy ahogy Mido látomásában, a mélybe taszították.

-          Neee! – sikoltott fel Midayoi fájdalmasan.

Ebben a percben nem messze tőlük Sesshoumaru felkapta a fejét. Ahogy a sikítás elérte, megcsapta orrát a tömény vérszag. Mido vérének szaga. Közben megtalálta Rint és Jakent sértetlenül, de most rájuk parancsolt hogy várjanak itt. És már rohant is a szag irányába.

-          Most pedig menj Kikyou után! – nevetett Naraku gonoszan, és a mozdulatlan lány felé küldte az indákat.

Mido nyitott szemmel várta a halált. Az indák újra a testébe mélyedtek, a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. Aztán érezte, hogy a levegőbe emelkedik, a talaj kicsúszik alóla, majd fejjel lefelé a mélybe kezd zuhanni. Lecsukta könnyes szemeit, és várta a könyörületlen halált. Egész élete lepörgött előtte, gyermek korától elkezdve, az átjáró megnyitásáig. Sesshoumaru első csókja a hévforrás mellett, a kis csapattal kötött szövetség. Sango, Kagome és Kikyou. Ahogy tudta hogy a harc az életébe fog kerülni. Aztán elegánsan lefelé zuhanva még egyszer kinyitotta a szemét. Ajkai néma szavakat formáltak, csak ő tudta mit akar mondani: „Sesshoumaru! Utoljára látni akarlak!” – és egy fényes könnycsepp gördült le az arcán. Érezte már csak másodpercek és eléri az emésztőnedvet. Lecsukta szemeit, lelkét kitárva akart meghalni. Ám még utolsó pillanatában látta a hófehér derengést, benne egy gyönyörű alakkal, aki felé tart. „Szeretlek!” – nyögte és a vérveszteségtől elájult, mielőtt még elérte volna a folyamot.

Nem érezte már, hogy teste nem éri el az emésztőnedvet. A látomásnak hitt fehér ragyogás utána csapott a szakadékba és elkapta az utolsó pillanatban. Aztán a fénycsóva visszacsapódott a szilárd talajba, és megállt a meglepett Naraku előtt. A szellem elvigyorodott, amikor felismerte a vártalan látogatót:

-          Sesshoumaru nagyúr! Ma már másodszorra tisztelsz meg jelenléteddel! De mivel én itt végeztem tovább álok! – vigyorgott Naraku és a levegőbe emelkedett.

-          Nem fogsz elmenni! – válaszolta a démon, és letette a földre az ájult nőt.

Kezében megvillant a kard és a Syouryuuha Naraku felé szállt. Ám az, lila örvénylő gömbbé változott és zavartalanul elszállt. Sesshoumaru még egy darabig nézett utána, aztán körbe tekintett. A földön ott hevert egy törött íj és Midayoi íja is. Azt felvette majd a lányhoz lépett és a gomolygó ködben elindult vele. Alig tett pár lépést meghallotta, hogy valaki feléjük rohan.

A válla felett hátra nézett, és megpillantotta a rémült Inuyashát. A hanyou körbe nézett, majd a törött íj hoz lépett és felvette:

- Ez Kikyoué!

A szakadékhoz futott. Ott egy magányos lélekrabló repkedett az emésztőnedv felett, majd a sziklák közül felvette Kikyou hajszalagját és azzal együtt a gyomornedvbe bukott, majd fényes csillámló porrá változott. A kékes fényben megjelent Kikyou mosolygó és gyönyörű arca, majd a hírtelen támadt széllel együtt elszállt. Inuyasha megtörten szorongatta az íj darabjait, majd felpattant és Sesshoumaruhoz fordult:

- Te itt voltál? – kérdezte ordítva.

- Én Narakuért jöttem! – felelte a szellem és tovább indult.

- Sesshoumaru! De megakadályozhattad volna, hogy meghaljon!

- Nem tartozott rám! – szólt vissza a démon és tovább távolodott.

A megkeseredett hanyou előrántotta a Tessaigát:

- Nem menj el, ha beszélek hozzád! Akkor te vagy a hibás Kikyou haláláért! 

Sesshoumaru megállt, és visszanézett. Szemeiben szikrázott a gyűlölet és a megvetés:

-          Inuyasha! Nem érdekel mi volt közted és a között a nő között! De te vagy az, aki nem voltál képes megvédeni őt! – válaszolta fagyosan és tovább indult.

Alakját lassan elnyelte a köd. Inu térdre rogyott és akkora fájdalmat érzett, amire nem tudok szavakat találni. Aztán visszaindult.

Kagoméék kétségbe esetten várták. Inu beszámolt lassan és vontatottan mindenről, majd elindult az emésztőnedv mentén, hogy legalább a Miko maradványit megtalálja. Kagome megtörten fogadta a döntését, és nem akart ellenkezni, habár a szíve majd meg szakadt. Inuyasha eltűnt a sötétségben…