XXV. Újra biztonságban

-          Nem fogok fürdeni! – kiabálta Mido.

-          Úgy gondolod? – kérdezte a zsoldos, megfogta a lány vállát, és hátra tolta, be a hideg csobogó víz alá.

-          Ne, azonnal engedj el! – prüszkölt a lány, az arcába folyóvíztől.

-          Látod, nem halsz bele! – mosolygott a férfi – A ruháidat vesd le, majd kapsz szebbeket tőlem!

-          Eszembe sincsen, ne nyúlj hozzám, hé! – sikoltozott Mido és próbált kicsúszni Bankotsu kezei közül, aki viszont, az ázott ruhát akarta lehámozni a lányról – Segítség!!! – sikoltott a lány torkaszakadtából.

Nem is gondolta, hogy a segítség nincsen olyan messze, sőt rémülten felkapja a fejét erre a hangra és minden védelemről megfeledkezve amennyire csak képes ebben az aurában a barlang felé, rohan.

-          Ne legyél már ilyen makacs! És ne sikíts, mert megsüketülök, meg amúgy sem halja senki! – válaszolt a férfi, és lerántotta a lány válláról a ruhát, ami hangos reccsenéssel szakadt közben.

-          Hagyjál békén! – kiáltotta a lány és megragadta a férfi vállát, majd minden dühét beleadva szabadjára engedte szellemi erejét.

Megjelentek a jól ismert villanások és szikrák, de Bankotsu csak mosolygott, mint aki semmit nem érez. Aztán mikor a lány kifogyott a szuszból, előhalászta a medált a nyakából.

-          Egész jó kis talizmán!

-          Rohadj meg! – kiáltotta a lány, ám a zsoldos a következő pillanatban szorosan magához húzta, és még jobban letépte a lány amúgy is rossz állapotú ruházatát.

Sesshoumaru ebben a pillanatban ugrott fel a párkányra, kezében már ott izzott a kardja. Két ugrással bent volt a barlangban, és követte a hangokat. Mikor végre rátalált a szűk mellék folyósóra, olyat látott, amitől olyan haragra gerjedt, amit még soha nem érzett évszázados élete alatt.

-          Mondtam már hogy gyönyörű vagy! – ölelte át Midot a zsoldos.

A lány próbált ellenkezni, de a férfi erősebb volt nála és lefogta a kezeit is.

- Ne, hagyjál békén… - könyörgött a lány ám a Bankotsu lehajolt hozzá és szájon csókolta.

Mido eltolta magától és messze elhajolt, miközben már könnyek gurultak le az arcán. De jól is tette, hogy elhajolt, mert a következő pillanatban egy lila fénnyel világító kard szállt el centikre a feje felett, ő meglepetten pillantott a barlang bejárata felé. Sesshoumaru állt ott és tajtékzott a dühtől, ami szemmel látható volt a körülötte vörösen világító légkörből. A kard olyan szinten pontosan szállt, hogy letépte a férfi nyakáról a vörös köves nyakláncot, felhasította annak ruháját, és feltépte a bőrét. Bankotsu mozdulni sem mert, csak bámulta a hírtelen jött, nem várt vendéget. Sesshoumaru megszólalt, halkan, még is erőteljesen de olyan hangon hogy még a víz is jéggé fagyhatott volna tőle:

-          Azonnal vedd le róla a mocskos kezed halandó! – sziszegte, de a következő pillanatban egy fehér villanás kíséretében a zsoldos mellett áll és teljes erejéből állon vágta, az rémülten tántorodott hátra, arra ahol az alabárdja pihent. Sessh a következő pillanatban a markolatig a falba ágyazódott kardot egy könnyed mozdulattal kikapta és elrúgta magát a sziklától, sőt Bankotsu és a fegyvere között ért földet.

Mido el sem tudta képzelni, hogy sírjon, vagy nevessen örömében. Lehajolt és felvette a földre hullott nyakláncot. Aztán a ruha köteg felé haladt, amíg a két férfi farkasszemet nézett egymással és a kezébe kerülő elsőt magára terítette. Aztán már a harcot figyelte.

Sesshoumaru aurája vörös fényben égett, szemei néha átcsaptak vörösbe, de képtelen volt átváltozni, a hegy ezt már nem engedte, szerencsére. Bankotsu próbált nyugodt maradni, és feltalálni magát ebben a helyzetben de semmi valamire való ötlete sem volt.

-          Sesshoumaru! A karjaiban és a nyakában is vannak ékkőszilánkok! Vigyázz vele! – szólalt meg a lány halkan.

A démon nem válaszolt csak egy újabb fehér villanás látszott, majd Bankotsu nekirepül a sziklának, olyan erővel, hogy átszakítja azt és a fő barlangba, kerültek. Sesshoumaru gondolkodás nélkül utána vetette magát, a zsoldos újra meg újra hangos puffanással földet vagy falat fogott. Aztán az egyik alkalommal pont úgy hogy csak egy karnyújtásnyi távolságra volt tőle a hatalmas bárd, ami velük együtt kiborult. Megmarkolta, és mint a villám már talpon van. Sessh kezében megvillan a Toukijin és kicsaptak belőle a kék villámok. Mido némán nézte a szeme előtt pörgő eseményeket.

 Bankotsu hárítja a támadást, ám az a barlang falába csapódik. Ennek következtében a mennyezet meginog, és sziklák potyognak lefelé. A zsoldos támadni készül, de sikertelenül, Sessh elindítja a Syouryuuhat, aminek következtében a barlang kék villanás kíséretében berobban.

Mido rémülten felsikolt a ráomló kövek láttán, ám azok nem érik el. Zöld pára kíséretében elolvadnak. De a helyükre már is újabbak jönnek, de azok felé is elszáll 5 zöld villanás majd sisteregve, elolvadnak. Mikor a rengés abba maradt, a lány megpróbált körbenézni, de a kavargó portól és homoktól semmit nem látott. Aztán mikor az is elült megpillantotta a két ellenfelet. Koszosan de sértetlenül álltak egymással szemben. Mido meglepetten vette észre, hogy a barlang megváltozott, a bejárat beomlott ellenben a másik irányba egy hosszú folyosó nyílt meg. A lány próbálta megsaccolni milyen hosszú is lehet, szemeit összehúzva meredt a sötétségbe. Majd egy éles villanást és egy hatalmas aknát látott meg egy pillanatra. Az aknában egy test nélküli fejet látott, és a Szent Ékkő egy hatalmas darabját érezte.

-          Naraku! – suttogta a lány.

-          Mi? Merre? – kérdezte feszülten, a neki háttal álló Sesshoumaru.

-          Az alagút végén. Ott az ékkő is!

-          Végzek ezzel a halandóval és indulhatunk! – válaszolt a démon és nekilendült.

De nem jutott el odáig hogy lecsapjon rá. Süvöltő szél csapott ki az alagútból, Mido becsukta a szemét, és mikor elállt a szél és újra ki merte nyitni egy női alakot látott, ahogy éppen leugrik egy nagy tollról.

-          Kagura! – kiáltotta dühösen.

A nő nem foglalkozott vele csak meglepetten bámulta Sesshoumarut és a zsoldost.

- Bankotsu, nem mondtad, hogy vendégeket vársz!

- Minek jöttél? Naraku üzent? – kérdezett vissza férfi.

- Inuyasha bent van az aknánál, legyőzte Jakotsout, akinek az ékkőszilánkja Renkotsounál van. Azt üzeni, öld meg mind kettőt. 

- Amint látjátok most más dolgom van! Mennyen ő, ha nem tetszik neki! – válaszolta a zsoldos.

- Ő most a szellemirtóval és a szerzetessel foglalkozik, sietnünk kell.

- Kagura most nem érek rá!

- Ne ezekkel törődj, majd később folytatjátok! – dühödött be a szélboszorkány és hajából egy tollat vett elő.

Légörvény támadt és mire újra valamit látni lehetett volna, Bankotsu és Kagura az alagútban utaztak. A nő hátra pillantott és hanyagul szélpengéket küldött a barlang falának, ami megrepedezett majd összedőlt. Így elzárta az utat Midayoiék elől hogy követni tudják őket. A sziklák hangos csattanásokkal értek össze és hullottak le, majd amikor abbamaradt, már csak egy nagy halom kő látszott az alagút helyén.

Némacsend lett egy másodpercre, aztán a démon fél térdre ereszkedett és kardját talajba döfte. Mido rémülten futott hozzá, mikor elérte letérdelt előtte. A férfi karján cseppekben folyt le a vér.

-          Sesshoumaru! – nyögte rémülten a lány és átölelte a démont.

-          Semmi bajom. – válaszolt Sessh és egyik karjával átölelte a lányt.

-          Én úgy féltem!

-          Tudom, sajnálom. Az én hibám hogy ez történt.

-          Egyáltalán nem! De örülök, hogy értem jöttél!

-          Még jó. – válaszolt a szellem és a hírtelen a beomlott kijárat felé kapta a fejét. – Puskapor!