XXIV. A Tetsusaiga ereje

Sesshoumaru megállt. Rin és Jaken jóval lemaradva mögötte siettek. A két démon elég rosszul nézett ki, főleg amióta visszatért a hegy aurája. Ahogy a szellem legelöl haladt, minden egyes lépéssel szikrák pattantak körülötte a levegőben, ám, a Tenseiga az oldalán hasznosnak bizonyult. Nem engedte, hogy a démon megtisztuljon, kitartóan védte gazdáját, pedig az még csak a tokjából sem húzta ki. Sessh megállt és visszaindult, Rinék csak értetlenül nézték. Aztán újra megtorpant.

-          Ez lehetetlen! – húzta össze a szemeit.

-          Mi baj Sesshoumaru nagyúr? – kérdezte kimerülten a kislány.

-          Egy akadály? – kérdezte saját magától a démon.

Hírtelen felkapta a fejét. Mindenki abba az irányba tekintett, mint ő. A gomolygó sűrű ködben egy görnyedt alak kezdett kibontakozni. Lassan és fáradtan gyalogolt, kezében egy vékony karddal. A démon a levegőbe szippantott. A közeledő észlelte őket és rémülten emelte maga elé fegyverét, a köd oszlani kezdett így láthatták a fiú piros ruháját, hosszú fekete haját. Sessh hitetlenkedve húzta el a száját:

-          Inuyasha? – kérdezte olyan undorral a szavaiban, mintha mérges kígyóval találkozna.

-          Ki van ott? Válaszolj! – hallatszott a fiú ideges hangja.

-          Szánalmas vagy Inuyasha. – felt a démon.

-          Sesshoumaru, te vagy az? – kérdezte Inu és előrébb lépett. – Ez lehetetlen.

-          Ugyan mi? – kérdezett vissza Sessh.

-          Te, még élsz, itt a hegy belsejében?

-          Amint látod. De téged rendesen elintézett ez a kis gyenge aura. – mosolygott kelletlenül a férfi.

-          Még elég erős vagyok, arra hogy megöljelek! – hörögte Inu mérgesen.

-          Csak, gyere, pont szükségem lenne a Tessaigára.

-          Meg sem tudod fogni! – fölényeskedett a fiú.

-          Te meg használni sem tudod, de most hálás vagyok neked, hogy felerősítetted az akadálytöréssel! –válaszolta a démon és elindult a rémült ember felé.

-          Sesshoumaru, ha közelebb jössz? – dadogta Inuyasha rémülten.

-          Nagyuram kérlek, ne bántsd! –szólalt meg egy kis vékony hang a háttérben. 

Mindenki Rinre nézett, aki a két alak közé futott és megállt tőlük egyenlő távolságra, majd a fiúra nézett.

-          Kérlek, szépen add kölcsön Sesshoumaru nagyúrnak a kardodat, mert meg kell mentenünk Midot, és itt van egy akadály, és ha nem segítesz, az a halott ember bántani fogja őt.

-          Szóval ezért kell a kard?

-          Akár ide adod magadtól, akár nem, én elveszem! - fordította el a fejét a démon.

-          Sajnálom bátyus de, nem segíthetek! – nézett maga elé a fiú őszinte sajnálattal a szemében.

-          De mért nem? – kérdezte kétségbe esetten a kis lány.

-          Mit vártál tőle… - morgott a démon és újra az ember felé indult.

-          Nem azért. De amint látod én, most nem tudom használni a Tessaigát, rád meg tudjuk, hogyan reagál!

-          Csak egy próbát engedj! – könyörgött Rin nagy szemekkel – Muszáj megpróbálni, Mido miatt!

-          Ugyan minek. Sesshoumaru nem tudja használni ezt a kardot, meg ha tényleg sikerülne neki, mi a garancia rá, hogy visszakapom? – kérdezte a fiú hitetlenkedve.

-          Sesshoumaru nagyúr megígéri, hogy visszaadja! Igaz! – kezdett lelkesedni a kis lány újból.

A démon elfordította a fejét, amiben egymást kergették a gondolatok. Végül rájött, most mindennél fontosabb hogy megtalálja Midot, legalább tesz egy gesztust az öccsének, jelezve mennyivel felsőbb rendű nála. Halkan sóhajtott majd Inuékra nézett.

- Megígérem!

- Hát, te tényleg megváltoztál… - motyogta az orra alatt a fiú és a tokjával együtt, lassan és fájdalmasan de átnyújtotta a kardot.

- Kösz. – nyögte a démon, és megfogta a Tessaigát.

Mindenki feszülten várt, mi fog történni. Sesshoumaru nagy levegőt vett és jobbját a kard markolatára helyezte, és várta a Tetsusaiga védelmét. De nem történt semmi. Újabb lélegzet visszafojtó másodpercek következtek. A démon ránézett öccse meglepett arcára, majd Midayoira gondolt. Erősen, arra hogy a lány bajban van és meg kell mentenie. Majd megszorította a markolatot és kihúzta a kardot, ami egyből agyarrá változott.

-          Ez lehetetlen! – dadogta Inuyasha és szó szerint tátott szájjal bámult.

Sesshoumaru nem válaszolt, csak nézte a kezében sárga fénnyel izzó agyart. Fejében röpködtek a gondolatok, érezte a kard hatalmát, látta az örvénylő szelet, és az akadályt is. Aztán megemelte a kardot, ami vörösre váltott. Majd elküldte a szélbordát az akadály felé, aminek még csak az első hulláma ért oda, már összeomlott. Mindenki némán és meglepetten bámult. Megpillantották a mély katlant, a szélén a fenyőfákat, lent a mélyben a kis tavat.

A démon még pár pillanatig nézte a kezében a csodálatos kardot, aztán visszarakta a tokjába. Inuyasha szív a torkában dobogott. A démon túlságosan is lassan fordult felé. Mindenki feszülten várta hogy mi lesz a fojtatás. Aztán Sesshoumaru Inuyashának dobta a kardot, aki elkapta és elrakta. A démon biccentett felé, majd Rinre és rettentő állapotban lévő Jakenre nézett.

- Maradjatok itt. Én felhozom Midayoi!

A két kis lény egyszerre bólintott. Sessh elindult előre és egyszerűen lelépett a mélybe.

- Ez nem lehet igaz! – motyogta magában Inuyasha és ő is tovább indult, de Rin megállította.

- Köszönöm!

- Nincs mit! – válaszolt a fiú – De most megyek és megkeresem a barátaim! – azzal ő is elindult.

- Hát Jaken, akkor mi várunk! –sóhajtott nagyot a kis lány és leült egy nagyobbacska kőre.

Eközben Sessh földet ért a katlan aljában. Mindent nyugodtnak talált, vagy talán túl nyugodtnak is. Pár perc múlva már meg is érezte a lány friss illatát. Némán elindult a tavacska partján. Aztán megérezte a zsoldosok szagát is, majd megpillantotta a vízesés mellett a barlangot, ahonnan lobogó tűz fénye terjedt ki az éjjeli sötétségbe. Éles szemével látta hogy valaki, valami nagy pakkot felvesz és elindul vele befelé. A barlang felől egyre erősebben sodorta felé Mido illatát a hideg őszi szél.