Fogságban Bankotsunál

part.2

Midayoi erősen koncentrált, érezte mindjárt valami olyant ér el, ami hatalmas és erős lesz. Nem tudta mit nyit ki a két erővel, csak azt akarta társai tudják, hol van. Fejében pörögtek a mondatok, amiket az a furcsa hang hozott a tudtára. Magában folyamatosan a nem e világit ismételgette és beugrott neki. Ha ez egy olyan erő, a Tenseigát eléri. Talán még a Tessaigát is, de Kagome és Kikyou bizonyosan megérzik. Talán még a szerzetes is. Csukott szemmel tartotta fenn, a fénycsóvát, nem tudván mi lesz a következménye.

Azonban nem tudott sokáig kitartani. Bankotsu minden erejét megfeszítve felállt, rogyadozva a lányhoz lépett, és a mit sem sejtő Mido kezéből kiütötte a köveket. Ennek következtében a hatás azonnal megszűnt, a fény eltűnt, az akadály kezdett visszatérni, minden visszaállt abba az állapotába, amiben pár perccel ezelőtt volt. Mido az ütés erejétől egyensúlyát vesztette és elesett. Mikor próbált felkelni, Bankotsu már előtte állt, kezében a lány nyakláncával, és az ékkőszilánkokkal.

-          Te utolsó kis szuka! – nézett a lányra a férfi, majd dühében teljes erejéből arcon ütötte.

Mido hangos puffanással terült el a földön. Érezte a szájában a vér sós izét, nehezen felült és kiköpte. Szikrázó szemekkel tápászkodott fel, tehetetlen és iszonyatosan dühös lett. Ő észre sem vette, de a teste az akaratán kívül változni kezdett. A zsoldos idegesen nézte, ahogy a lány alakja vibrál. Hol teljes vértezetben, démonként ült előtte, hol a szakadt és koszos halandó ként.

-          Még most is próbálkozol! – ordította a férfi és a keze ismét meglendült.

De még sem tette. Képtelen volt megütni újra a lányt. Belenézett a szemeibe és nem volt képes akár csak hozzá érni sem. Mély levegőt vett és próbált megnyugodni, aztán újra a dühös nőt nézte:

-          Nem azért hoztalak, ide hogy megölj! Még egy ilyen akció már az életedbe fog kerülni és akkor az a démon maximum a hulládat kapja vissza! Szép vagy és szórakozni akartam veled, de nem tudtam, hogy ilyen erőd van! Úgyhogy okosan! – dohogott a zsoldos, és visszatette az ékköveket a helyükre, a medált pedig eltette.

Aztán az egyik falba vájt üregből elővett egy nagy tálat. Az tele volt nagyon ínycsiklandó ételekkel. Bankotsu szó nélkül falatozni kezdett, és amikor már a felét elpusztította szólt csak oda a lánynak.

-          Egyél, ha akarsz, csak előbb mond meg a neved!

-          Midayoi – sóhajtott a lány, és próbált arra gondolni, hogy erre csak azért van szükség, hogy ne gyengüljön le, habár Sesshoumaru úgy is hamarosan érte jön.

-          Mesélj magadról! – utasította a férfi.

-          Ugyan minek? – válaszolt a lány kis idő múlva.

-          Mért szolgálod azt a démont?

-          Nem szolgálom.

-          Akkor mért vagy vele? – kérdezte két falat közt Bankotsu.

-          Közös célunk van.

-          Külön-külön is erősek vagytok, ha úgy veszzük, úgyhogy ezt kétlem.

-          Ha ilyen jól tudod, mért kérdezed?

-          Amúgy sem állna össze egy démon egy halandóval, csak ennyi miatt.

-          Ha te mondod. – fintorgott Mido de azért tovább evett.

-          Volt veletek egy kis lány? A lányod? – kérdezte a zsoldos.

-          Honnan nézzük.

-          Mond érthetőbben.

-          Nem én szültem, de én fogom nevelni.

-          Az a démon sem a rokona, akkor mért van veletek.

-          Sesshoumaru védence, én pedig mellettük vagyok, és vigyázok Rinre.

-          Rinnek hívják. Aranyos név.

-          Ja. – nyögte a lány flegmán.

-          Szóval a kölyök miatt vagy velük.

-          És ha igen?

-          Nekem úgy tűnt, hogy te és az a démon…

-          Mi?

-          Hogy ti köztetek más is van. Tudod, amikor oda értünk a faluhoz…

-          Semmi közöd hozzá.

-          Szóval igen? – kérdezte egyre hevesebben a férfi.

-          Nem tartozik rád!

-          De igen, mivel úgy gondoltam az asszonyommá teszlek. Megtetszettél nekem Midayoi!

-          Álmodozz csak! – válaszolta Mido ledöbbenve.

-          Látom, előbb meg kell ölnöm azt a te Sesshoumarudat! Akkor majd kénytelen leszel elfogadni uradnak.

-          Bolond vagy te! – kelt ki magából a lány. - Soha nem leszel olyan erős te halott, hogy akár egy karcolást ejtsél Sesshoumarun, és ha még mindez meg is történne vagy én, ölnélek meg saját kezemmel, vagy meghalnék de, soha nem lennék a tiéd!

-          Ugyan már, azt nem mond, hogy szerelmes vagy egy démonba!

-          És azt mondom igen? Bármit teszel a szívem örökké az övé lesz!

-          Arra nekem nincs is szükségem! – mosolygott kajánul a férfi.

-          Undorító vagy! – ordította a lány és kifutott a naplemente fényeiben a barlangból.

Rohant, ahogy a lába bírta, el messze ettől az embertől. Aztán elért a kis tó partjáig, ott a tóparton rohant tovább. Aztán mikor kezdett kifogyni a szuszból megállt. Felnézett az égre, de a napsugarak a katlan aljáig már nem értek el, csak a hegyet sütötték.

-          Sesshoumaru! Sesshoumaru hol vagy?!? – kiabált a lány a messzeségbe, és nem is sejtette, hogy az említette nagyon is forró nyomon halad feléje.

Mido kétségbe esetten rogyott, le a földre. Gondolkodni kezdett, mit is tehetne ebben a reménytelen helyzetben: „Itt vagyok összezárva egy őrült halott zsoldossal, akinek feltett szándéka engem feleségül venni, és erősen kétlem, hogy hajlandó lesz 2 évig udvarolni utána 3 évig jegyben járni meg a többi. Sesshoumaru nincsen itt, én nem tudok átváltozni. A kezemet megkötözte, nem tudom, hogy milyen erőmet tudnám így használni. Mindjárt itt az éjjel, és másra nem is vágyok, mint azzal a bolonddal együtt éjszakázni. Szuper!” – kesergett a lány.

Aztán elsétált a víz széléig, ott leguggolt és ügyetlenül megmosta az arcát. Szomorúan nézte a nyúzott tükörképet. Ruhája szakadt és koszos volt, haja kócos, szemei fáradtak. Aztán feltűnt mi olyan furcsa neki ebben a helyben. Semmilyen élőlényt nem érzékelt itt. Se madarak, se kisebb állatok, se halak a vízben. Most vette csak észre, hogy a szép táj, kihalt és élettelen. Ezen gondolkozott, de semmilyen ésszerű indokot nem tudott kitalálni. Aztán a nap lassan alászállt és hűvösebb is kezdett lenni. Mido fázósan összehúzta magát. Kis idő múlva megérezte, hogy figyelik.

Felállt és nyugodtan hátra nézett. Nem látott senkit a fák és sziklák mögött, de tudta hogy csak a zsoldos lehet ott.

-          Mit akarsz? – kérdezte a szürkülettől.

-          Szép vagy. – jött a válasz.

-          Menj a fenébe! – szitkozódott a lány.

-          Olyan nyúzott, de gyönyörű. Mellettem jobb soros lenne!

-          Te tiszta bolond vagy! – azzal hátat fordított és elindult a kis tó partján a barlanggal ellentétes irányba.

Alig haladt pár métert, már hallotta a háta mögül a halk lépteket. Próbált nem foglalkozni vele, és gyorsabb tempóra váltott. A léptek továbbra is követték a homályban.

-          Hagyjál már békén! – állt meg és fordult hátra.

-          Szerinted azért hoztalak ide? – kérdezte a férfi.

-          Ha csak egy ujjal is… - fenyegetőzött a lány.

-          Hideg van, menyünk vissza a barlangba. Jakotsou is visszatért már.

-          Nagyon hívogató társaság! – fintorgott Mido.

-          Nekem mindegy hogy jössz-e magadtól! – rántotta meg a vállát a zsoldos, és a tiltakozó lányt megragadta, majd a vállára vette, mint egy zsákot.

Mido rugdalózott, kapálózott, amit csak tudott, de semmi sikerrel. Lassan feladta és némán tűrte, hogy a Bankotsu visszavigye a barlanghoz. Ott éppen nagyban falatozott Jakotsou, a másik zsoldos. Mikor meglátta főnökét visszatérni, elhúzta a száját.

-          Oou Aniki minek kellett ezt a lányt magaddal hozni? – kérdezte.

-          Rég nem volt társaságom. – válaszolta a vezér és beljebb vitte a lányt.

Ott három szénából vetett ágy volt, néhány használati tárgy, pár fegyver és fenőkövek. Jobbra, balra kisebb nagyobb sötét vájatokkal. Midot lerakta az egyik ilyen fekhelyre és a kezén lévő kötelet, kioldotta. Visszament a társához, a barlang elejébe, ahol kis tűz égett. Begyújtott egy fáklyát és azzal tért vissza. Azt az egyik fajba fúrt lyukba rakta és leült a lány mellé. Mido a csuklóját dörzsölgette.

-          Van családod? – kérdezte kis idő múlva a férfi.

-          Van.

-          És hol laksz?

-          Messze innen.

-          Még is, mi a neve a faludnak?

-          Tokió.

-          Nem ismerem. – rázta meg a fejét Bankotsu.

-          Mondtam, hogy messze van.

-          Értem. És honnan ismered azt a démont? – kérdezte.

-          Eltévedtem és megmentette az életem.

-          Önzetlenül segített rajtad? Meglepő.

-          Tudnék még sok meglepő dolgot mondani neked! – húzta savanyú mosolyra a száját a lány.

-          Hallgatlak.

-          Nincs kedvem beszélgetni veled.

-          Csinálhatunk mást is! – mosolygott gúnyosan a zsoldos.

Ám abban el a pillanatban a barlangba berepült Naraku egyik mérges darazsa. Egyenesen Bankotsuhoz szállt és valamiféle üzenetet adott át a zsoldosnak. Az összehúzta a szemöldökét majd felállt. Újra megkötözte a lányt, és elindult kifelé. Midayoi szíve hevesen vert és fülelt hátha meghall valamit a kintiek beszélgetéséből.

-          Jakotsou.

-          Igen?

-          Inuyasha az akadályon belül van. Állítsd meg.

-          Örömmel! – ugrott fel a zsoldos.

-          Jakotsou, még valami.

-          Tessék?

-          Renkotsou már ott van. Nála van Ginkotsou ékkőszilánkja. Vigyázz vele!

-          Mire gondolsz Bankotsu?

-          Csak annyit mondtam vigyázz! – azzal visszatért a lányhoz.

Mido kelletlenül nézelődött a lakásnak használt barlangban, hátha talál valami számára hasznos tárgyat. Legjobban az a hiányérzet zavarta hogy nincsen a nyakában Midoriko ékköve. Sóhajtva rázta meg a fejét.

-          Mi a baj? – kérdezte a zsoldos és elfeküdt a szalmaágyon a lány mellett.

-          Például, az hogy itt vagyok. – válaszolta Midayoi és csuklóján a kötelet csavargatta.

-          Ja, ezt elfelejtettem, csak tudod fő az elővigyázat. – oldotta el a kötelet a lány kezén.

-          Szuper.

-          Ne legyél ilyen hideg! – válaszolta Bankotsu és megpróbálta magához húzni a lányt.

-          Engedj el te szemétláda! – sikította Mido.

-          Mondtam már, hogy a félelem és a düh még szebbé tesz! – még mondani akart valamit, de aztán nem tette, csak felült és savanyúan a lányra nézett.

-          Mi van? – kérdezte idegesen Midayoi.

-          Te fürödtél amióta eléd, dobtam a mérget? – kérdezte fintorogva.

-          Nem, de ha nem tetszik, nem kell a közelembe jönnöd. – vágott vissza sértődötten.

-          Hát pedig így illúzióromboló éjszakánk lesz!

-          Nagyon nem érdekel milyen éjszakád lesz, én úgy is távozni készülök!

-          De makacs vagy! – sóhajtott a zsoldos és elkapta a lány karját.

Erőteljesen egy balra nyíló bejárathoz vezette, ott belökte az alagútba. Pár lépés után megütötte a fülüket a vízcsobogás. Egy újabb barlangba kerültek, ahol a plafonul szolgáló kőből csobogott a víz, majd a szemben levő oldalon alul kifojt, hogy egyesüljön a tó vizével.

-          Vetkőzz le! – utasította a zsoldos és visszaindult.

-          Álmodozzál. – dohogta a lány és még percek múlva, amikor Bankotsu visszatért, ugyan úgy állt.

A férfi pár ruhát hozott, két fáklyát, szappant, meg valami medve prémszerűséget.

- Figyelj ha zavar a szagom fogd be az orrod vagy engedj el, de az, ki van zárva hogy amíg két kilométeres körzetben a közelemben vagy én fürdök vagy levetkőzök.

- Majd meglátjuk! – válaszolta a zsoldos és letette, amiket hozott.