XXII. A Hét zsoldos vezére; Bankotsu

Sessh akár mint egy kutya morogni kezdett, majd lerakta a földre a rémült lányt. Midayoi a férfi háta mögött gyorsan öltözködni próbált, de nem túl nagy sikerrel, mert a következő pillanatban már újra Sesshoumaru karjaiban volt, a helyükön újabb kráter keletkezett. A démon egyik helyről a másikra ugrált, de Renkotsou csak bőszen lövöldözött utánuk. Aztán Midayoi változni kezdett a démon karajaiban.

- Tegyél le! – kiáltotta.

Sessh bólintott és megálltak. Renkotsou célzott és lőtt. De a töltet valaminek nekicsapódott és visszaszállt.

-          Ugye tudjátok hogy ezek az utolsó perceitek! –sziszegte a démon, és a Toukijin felizzott a kezében.

-          Hu, fiúk már is félünk! Egy középrangú démonocska azt mondja nekünk itt a vég! – nevetett Bankotsu a 7 zsoldos vezére.

-          Bankotsu Oou Aniki, szerintem ezt azért nem kéne! – kotyogott bele kételkedve Jakotsou is.

Sesshoumaru kezében lilán lüktetni kezdett a kard.

-          Au. Juj. Hu. Na ez durva volt! – húzta el a száját, a démon mellet Mido.

-          Bankotsu, de mi mire kellünk? – kérdezte Jakotsou szomorúan, amiért nem válaszolt neki vezetőjük.

-          Foglalkozz a nővel! – utasította a vezér.

-          Nem az esetem! – nyögte Jakotsou és egy hanyag mozdulattal, kicsapta a kardját.

Midayoi hátranyúlt és az ikerkardok megvillantak a kezében. Jakotsounak még meglepődnie sem volt ideje, kígyókardja már beszorult a fényesen izzó pengék közé. Mido egy mosoly kísértében, megrántotta, így a zsoldos egy sikeres hasast dobott a füstölgő fűben. Sesshoumaru eközben Renkotsouval vajúdott, akit lassan sikeresen harcképtelenné tett, majd Midayoi felé tekintett, miközben sakkban tartotta a rémült zsoldost.

-          Ez a te híres zsoldos bandád? – kérdezte a lány Bankotsut, majd Jakotsou feje felett csapásra emelte kardjait.

Ám nem tudta befejezni a mozdulatot egy hatalmas alabárd kiverte a kardot a kezéből. A lánynak csak egy pillanatnyi ideje volt hogy kitérjen a következő csapás elől, de a harmadikat már nem tudta hárítani. Viszont az még sem ért célba. Sesshoumaru fordulatból balkézzel arcon ütötte Bankotsut, aki így nem tudta befejezni a támadást. Eközben Jakotsou és Renkotsou összeszedték magukat, majd az előbbi megszólalt:

-          Bankotsu Oou Aniki! Az a nyamvadt Naraku erősen félre informált minket, mert az én drága Sesshoumarum se nincs legyengülve, sőt ez a kis halandó is életben van, és ráadásul erős is! – siránkozott Jakotsou.

-          Azon vitatkozhatnánk, hogy kinek a Sesshoumaruja! – dörmögte a háttérben Mido, miközben felvette az elejtett kardot.

-          Fogd be és maradj a háttérben, ha ilyen gyenge vagy! Vagy az lesz a legjobb, ha elmész Inuyashával játszadozni, csak vigyázz meg ne öljön! – ordított a duzzogó Jakotsoura a vezér.

-          De Bankotsu! Minek nézel te engem? – sértődött meg a zsoldos.

-          Oou Aniki! Én addig megkeresném azt a farkast, aki megölte Ginkotsout! – szólt közbe Renkotsou is, mivel egyáltalán nem volt kedve itt meghalni.

-          Tűnjetek. – sziszegte Bankotsu és ellenfeleire nézett.

-          Midayoi, keresd meg, őket! – szólalt meg hidegen Sesshoumaru, erős nyomatékkal a hangjában.

Mido értetlenkedve nézett rá, de a démon csak a magabiztosan álldogáló Bankotsut figyelte.

-          Én nem is harcolhatok? – nyavalygott a lány.

-          Midayoi! – emelte fel a hangját a szellem.

-          Hát jó, majd akkor keress meg, ha végeztél! – azzal a kardokat hüvelyükbe rakat és elindult a falu felé.

A lány hamarosan eltűnt a szemük elől, a füstölgő, egykori rét maradványai között pedig ott állt a két férfi egymással szemben. A Bankotsu hatalmas alabárdját hanyagul a vállára vetette, Sesshoumaru elrakta a Tokijint.

- Démon, csak nem puszta kézzel akarsz megküzdeni velem?

- Nem vagy rá érdemes hogy a kardom véres legyen miattad.

- Sokat gondolsz magadról. Lehet hogy Inuyashával ellentétben teljes démon vagy, de te leszel a 996dik, akit a Banryuumel megöllek!

- Erősen kétlem! – válaszolta a démon.

Bankotsu hangos ordítással a szellem ellen rontott. A bárd villogott a kezében, de csak a földre tudott lesújtani vele. Sessh különösebb mozdulatot nem tett, csak minden egyes alaklommal eltűnt mire Bankotsu az előző helyéhez ért. A zsoldos dühösen kergette, ő meg egy csepp fáradság nélkül tért ki a csapások elől.

-          Ne menekülj! – kiáltotta a zsoldos vezér.

-          Úgy gondolod? – kérdezett vissza a démon, és a következő percben már az ember előtt állt.

Bankotsu megpróbált lecsapni rá, de Sessh fél kézzel megállította a bárdot, majd megvillantak másik kezén a karmok, de most ő találta csak el a földet. Így ment ez még egy pár percig, de képtelen voltak sebet ejteni a másikon. Aztán a démon egy könnyed mozdulattal, egy 5 méterrel arrébb ért földet.

-          Most meg vagy! – azzal megpörgette, a feje felett az alabárdot Bankotsu.

Sesshoumaru várta, hogy még egy lépést közelebb jöjjön, aztán kipattintotta az energia ostort. Az a meglepett férfi csuklójára csavarodott így a fegyver kiesett a kezéből. Az csak döbbenten nézett. A démon előre rántotta a zsoldost és másik kezén méregzöld fénnyel felragyogtak a karmai. De még mielőtt elérte volna ellenfelét, az körül felragyogott egy rózsaszín védőburok. Sesshoumaru visszatántorodott a hírtelen megjelent pajzs láttán. A zsoldos felett pokoldarazsak repkedtek.

-          Naraku! – sziszegte a fogai között Sesshoumaru.

-          Igen te is útban vagy annak a fickónak! – nevetett a zsoldos és a bárdjáért nyúlt.

-          Már nem sokáig, mert megölöm! – válaszolta a démon és ő is a kardjáért nyúlt.

A pengék csillogtak a porfelhőben, amit a harc közben csaptak. Az erők egymásnak feszültek, majd újra meg újra csapások indultak. A zsoldos érthetetlenül erős csapásokat hozott létre fegyverével, amiket Sessh sorra hárított és a Toukijinnel felelt rájuk. Fáradhatatlanul küzdöttek, a démon kezdett egyre dühösebb lenni. Ezt ellenfele is látta és fokozott erővel támad, míg nem Sessh kezéből kicsapta a kardot. A démon meg sem próbált utána nyúlni csak méltóságteljesen kiegyenesedett, és megvetően a férfira nézett, az aranyszínű szemek hidegen és leírhatatlan gonoszsággal csillogtak, majd vérvörösbe csaptak át.

- Halandó, ez az életedbe fog kerülni! – azzal a démoni energiák áramolni kezdtek a teste körül, haját és ruhájának lebegő széleit az ég felé emelve.

- Mi a? – ugrott rémülten hátra a zsoldos és már a menekülési útvonalat kereste.

- Sesshoumaru! Ugyan már? – szólalt meg egy halk de erőteljes női hang a falu irányából.

Mido, Rin és Jaken álltak ott, a lány és rosszallóan megcsóválta a fejét.

-          Eddig hagytad, hogy játsszon, most meg képes lennél átváltozni egy ilyen kis ékkővel erősítette halandó hulla miatt? – kérdezte.

-          Mi van? – húzta el a száját Bankotsu.

-          Midayoi, minek jöttél vissza? – kérdezte a démon, és abba hagyta a változást.

A lány eközben elindult és felvette a földről a Tokijint. Sessh csak hitetlenkedve bámult. A kardból kicsapott a jól ismert lilás aura és körbe fonta a lányt.

- Ugyan már! – sóhajtott Mido és egy suhintással eltüntette az aurát és tovább indult.

A szellem mellé lépett és az övébe tűzte a kardot, Bankotsu csak távolabbról bámulta a közjátékot és csodálta a különleges lányt. Az felé fordult:

- Itt az utolsó alaklom hogy élve elmenj, vidd a nyamvadt szilánkjaidat a bárdodban és mond meg annak a Narakunak hogy, számolja az óráit…

- Csak a szád ilyen nagy kis lány? Vagy elég feladat hogy ezt a beképzelt démont szolgáld? – vakkantott vissza a zsoldos a védőpajzs mögül.

- Nem vagyok a szolgája és te is tisztában, vagy azzal hogy Sesshoumaru kisujja is többet ér nálad.

- Ugyan már, hiszen még csak meg sem tudott sebezni! – hencegett a zsoldos.

Az eddig némán hallgató démon újra morogni kezdett.

-          Akkor meg mért rezeltél be annyira, amikor változni kezdett? És mért bújtál Naraku mocskos pajzsa mögé? – kérdezte hevesen és megvetően a lány.

-          Tetszel nekem te nő! Ha legyőzöm a nagy Sesshoumarut, megengedem, hogy engem szolgálj! – válaszolt a zsoldos és támadásba lendült.

-          Sesshoumaru ezt a mocskot én ölöm meg! – sziszegte a lány és már a kezében feszült az íj.

-          Egy nyílvessző? Milyen rémisztő! – nevetett a futtában közeledő Bankotsu.

Mido nem válaszolt, csak ellőtte a nyilat. Az félúton, mintha megállt volna a levegőben, a hegyénél fénygömb jelent meg, majd kék aurával felizzott és áttörte a férfi védőpajzsát.

-          Szóval miko vagy, ráadásul látod a szilánkokat? Dupla siker! – vigyorgott a zsoldos és töretlenül haladt előre, mivel őt nem érte el a vessző – Banryuu! – kiáltotta és a csapás a kettős felé szállt.

Mikor a porfelhő ülni kezdett az elégedetten mosolygó zsoldos arcáról lefagyott a vigyor. Egy vörös védőburok fogta fel az egész támadás.

-          Midayoi, fejezd be. Menny vissza és védd Rinéket én, elintézem! – szólalt meg a démon.

A lány sóhajtott, de nem ellenkezett. Feloszlatta a pajzsot és a távolban várakozó két kis alak felé indult. Ott megállt és újra felhúzta a védőpajzsot.

- Ha ez miatt a pojáca miatt lerombolja fél hegyet… - dünnyögte az orra alá.

Sesshoumaru eközben előhúzta újra a kardját és egy könnyed csapással, elindította a Syouryuuhat. A kék villámok között a levegőben megpillantották a menekülő zsoldost, majd egy kis tárgyat a földhöz csapott a démon lába előtt. A füstölgő méreg hatalmas felhőt képezve gomolygott az egyre halványuló villámok fényében. Midayoi meglepetten lépett párat előre és csak a füstöt figyelte.

-          Méreg? Ellenem? Hát nem tanultál annak a szánalmas társadnak a sorsából? – kérdezte a démon.

-          Eszem ágában sincsen tovább küzdeni veled, örülök hogy újra élek! És ezt élvezni is fogom egy gyönyörű nő társaságában! – válaszolt a zsoldos, a következő pillanatban már Midayoi mellett állt, és elé is egy ugyan olyan mérget, tartalmazó csomagot dobott.

Mindkettőjük alakja eltűnt a füstben, a háttérben Rin rémülten felsikított. A démon balkézbe fogta a Tokijint és már jobbja a Tenseiga markolatát, fogta. Gondolkodás nélkül kirántotta a kardot, ami ahogy elhagyta hüvelyét már kéken világított. A kard hegye alig csúszott ki a tokjából a démon egy mérhetetlen erejű csapást küldött a füstfelhőbe. Olyat, mint amilyet eddig soha ezzel a karddal.

Aztán elült a füst és Rint majd Jakent is megpillantotta a földön fekve. Hozzájuk lépett. Körülöttük világoskék aura derengett majd percek múlva a két kis lény felébredt. De Midayoinak és a zsoldosnak semmi nyoma nem volt, ha csak azt az egy pontot nyomnak nem tekintjük, ahová a zsoldos a mérget dobta, itt két méteres körben talajig leégett a fű.

-          Nagyuram! – suttogta rémülten Jaken.

-          Sesshoumaru nagyúr! Az a férfi elvitte Midot! – nyögte köhögve Rin.

-          Tudom! – válaszolta a démon és alakja változni kezdett.

Két kis társa rémülten szaladtak a démon lábaihoz hogy ők is vele együtt tudjanak utazni. Sessh a hegy akadályának széléig repült, majd ott alakot öltött és gyalogosan lépett be az akadály mögé. Érezte a zsoldosok bűzét, és követte azt. Kis idő múlva az orrát tűz és puskapor szaga csapta meg a hajnalodó nap fényében. Nem foglalkozott vele, csak ment tovább némán felfelé. Rin csendesen követte, Jaken pedig botjára támaszkodva vánszorgott. Így következett el a következő nap hajnala.