XIX. A tiszta lelkű zsoldos, Suikotsu halála

-          Midayoi! Mido ébredj! – rázta meg a vállát valaki kora reggel.

-          Mi? – nyitotta ki a szemeit a lány.

Rettentően fáradtnak érezte magát, sőt fájt mindene, meg valami enyhe izomláz is jelentkezett nála. Bambán bámulta a két nagy sárga elmosódott foltot a szeme előtt. Aztán valami a szájához ért. Valaki lágyan megcsókolta. Erre mintha értelmesebben kezdett volna nézni a lány.

-          Felkelnél? Mido! Nem érünk rá! – szólt újra a két sárga szem tulajdonosa.

-          Nem igazán… Az előbbi ébresztés jobban tetszett…

-          Mido. Itt vagyunk Naraku közelében, légy szíves szedd össze magad! - azzal a szellem felkelt, így Mido is kénytelen volt felülni. – Rakjatok tüzet, keltsd fel a többieket. Reggelizzetek és indulunk.

-          Aha. – válaszolt a lány, majd talpra állt és elindult a többiek felé.

Óvatosan felkeltette Rint és Jakent. Aun-nak nem kellett ébresztő ő már ébren volt. Rin álmosan nyújtózkodott.

-          Szóval nem öltétek meg egymást? – kérdezte, miközben már felállt és a nyeregtáskába gyömöszölte a takaróját.

-          Hát nem éppen. De most tüzet kéne rakni. Sessh valami reggeliről beszélt.

-          Akkor menjünk. Közben meséld el mi történt! – indult a kis lány az erdő felé.

-          Hogy érted hogy mi történt? – kérdezte Mido mikor már a közeli bokrok között, szedték a rőzsét.

-          Hát, mire vissza értünk ti már nem voltatok itt. Aztán meg hiába vártalak titeket nem jöttetek, én meg elaludtam!

-          Későn jöttünk vissza. Tudod sok dologról kelet beszélnünk.

-          Értem. De ugye akkor velünk maradsz? – kérdezte Rin és nagy adag gallyal a kezében visszaindult a rét felé.

-          Hát, ha minden igaz! – mosolygott a lány.

-          Jó. Akkor együnk. – tette le a fát Rin, amit Jaken gyorsan begyújtott a botjával.

-          Eddig jó. De mit együnk? – kérdezte Mido értetlenül.

-          Tudod tegnap Jakennel abba közeli faluba voltunk, és hát, loptam némi enni valót.

-          De Rin, bajba is kerülhettél volna.

-          Tudom, de éhes voltam, a maradékot meg elhoztam! – azzal a kis lány kipakolni kezdett Aun nyereg táskájából. Volt ott minden. Sózott hús, hal, némi tészta, zöldségek. – Gondoltam pár napra elég lesz!

-          Te jó ég! Rin, te mennyit loptál?

-          Hát, amikor Sesshoumaru nagyúr harcba megy, nekem be kell spájzolnom. Mert akkor egy pillanatra sem csinálhatom azt, amit szeretnék, és mivel te is eszel ezekből, gondoltam duplán hozok.

-          De mi lesz azokkal az emberekkel, akiktől ezt elhoztad? – kérdezte Mido de azért evéshez látott.

-          Maradt még nekik bőven! Nem a legszegényebb házhoz mentem…

-          Milyen fiatal vagy, de milyen talpra esett. – mosolygott Mido és mind a ketten belemerültek a táplálkozásba.

Aztán visszapakoltak mindent a nyeregtáskába. Aun nagyon rosszul nézett ki. Rin és Mido sajnálkozva simogatták szegény állatot. Jaken viszont eltűnt, és hiába is szólongatták nem leltek rá. Halkan beszélgettek, amíg Sesshoumaru vissza nem tért. Akkor Jaken is előmászott az egyik közeli bokorból. Ő is rosszul nézett ki. A lányok értetlenül néztek a nagy szellemre. Sesshoumaru elég mogorvának tűnt, úgy nézett ki őt is zavarja valami.

-          Mi történik? – kérdezte Mido. Átváltozott hátha ő is érez valami különlegeset, de jobban tette volna, ha nem teszi. Amint alakot váltott, úgy érezte, mintha a zsigerei ki akarnának csúszni a testéből. Meglepetten és fájdalmasan nézett Sesshre.

-          Ez a Hakureizan akadálya. Az éjszaka felerősödött. Naraku készül valamire.

-          Értem, de ti, ezt hogy fogjátok bírni? – kérdezte Mido és újra emberré változott, így már nem érezte az óriási tisztító erőt.

-          Aun itt marad. Nincs rá szükségünk, akkor mink szenvedjen. Jaken elviseli. Engem meg különben nem zavar. – vont vállat Sessh és elindult a hegy felé.

Mido és Rin gyorsan elbúcsúztak a hátra hagyottól, elrakták maguknak élelmüket, és a szellem után indultak. Jaken fájdalmasan vánszorgott a csapat legvégén. Ahogy haladtak egyre nagyobb lett a hegy ereje. Elhaladtak a tegnapi falu mellett, és egyenesen a hegy lábához tartottak, ahol ködfelhő uralkodott. Egész nap némán gyalogoltak, és délutánra értek el a hegyhez. Az gyönyörű volt, zöld, tiszta, hófehér sziklákkal, friss patakokkal, rengeteg virággal. Jaken már nagyon ki volt, alig vánszorgott botjára támaszkodva. „Nem hiszem el, hogy ő nem érzi!” – nézett Sesshoumarura, aki egészen egy eléjük nyúló sziklapárkány széléig gyalogolt. – „Milyen hatalmas és büszke! Jaken, neked is össze kell szedned magad!” – gondolta a kis démon.

Rin és Mido a nagy szellem mellé sétáltak. A alattuk sziklák, zöld fák és hatalmas ködfelhő gomolygott. Mido némán bámult, lefelé amikor egy érzés hasított belé, mintha egy rózsaszínvillanást látott volna.

-          Sesshoumaru! – kapta el a férfi kezét – Ékkőszilánkok. Kettő. Lent a völgyben! – suttogta.

-          Tudom, itt vannak azok a temetési föld és halál szagú emberek. Mennyünk. – válaszolta, és leugrott a mélybe.

-          Köszi és mi? – kiabálta utána Mido dühösen.

 Esze ágában sem volt alakot váltania ebben az aurában, elég volt csak ránéznie Jakenre. Nagyot sóhajtott és megfogta Rin kezét. Csak remélte hogy a démon visszajön értük. Pár percig álltak a párkányon, a nap egyre lejjebb csúszott a nyugati látóhatáron. Aztán Mido megérezte. Valami rájuk támad. Az utolsó pillanatban ugrott csak félre a szikla párkány belseje fel, magával rántva a rémült Rint is. Egy kard villant meg előttük, majd visszazuhant a mélységbe.

-          Mido, ez mi volt? – kérdezte Rin rémülten.

-          Azt hiszem valamelyik zsoldos. Jaken, gyere ide te is! – nézett a megviselt démon felé. Az hozzájuk vánszorgott. – Jó akkor most várunk! – azzal Mido felhúzta a védőpajzsot.

Újabb néma percek teltek el, a lány úgy érezte, megőrül a várakozástól. Lecsukta szép szemit és koncentrált. Arra hogy vajon mi történik a völgyben. És halvány foltokat kezdett látni. Két mocskos ékkő és egy démoni aura. A személyeket nem látta, de sejtette ki kicsoda. A démon után egy sötét ékkő sietett. Mido meg ijedt. Aztán hírtelen a másik ékkőre lett figyelmes. Az mozgásba lendül és feléjük tart. Mido felkapta Rint és Jakent, majd rohanni kezdetett a párkányon nyugat felé, a völgy mellett. Érezte hogy valami követi, és egyre jobban beéri. Átfutott a fején hogy átváltozik, de aztán elvetette az ötletet. Rohant, ahogy a lába bírta, de a kis lány és a mozgásképtelen démon is akadályozták. Aztán a távolban megpillantott egy hidat. Egy barna kötelekből összeeszkábált függőhidat. A másik vége a hegy folytatásához vezetett a ködfátyol alatt, ám a szörnyű mélység alatta kevés embert tudott csak rávenni, hogy rálépjen. Mido a híd innenső végéig rohant, ott megállt és letette az ébredező Jakent, és a rémült Rint.

Körbenézett de, semmi ötlete nem volt, hogy innen merre tovább. Ám az üldözőjük beérte őket. A faluban látott furcsa zsoldos volt, Suikotsu. Mido rémülten vonta fel a pajzsát, de érezte ebben a légkörben nem fog sokáig kitartani. A férfi rájuk nézett majd támadni készült. Mido egyik karjával védelmezőleg magához ölelte a kis lányt, a másikkal a ruhája alatt a medált kereste. Szorosan megmarkolta. A pajzs kitartott az acélkarmok támadása alatt is. „Sesshoumaru! Merre vagy!” – rimánkodott magában a lány. Aztán hírtelen megérezte a démon jelenlétét. A túlparton feléjük közeledik. Mido annyira megörült, hogy elvesztette a koncentrációját. A pajzs feloszlott. A zsoldos rájuk nevetett, ördögi gonoszsággal. Aztán lecsapni készült.

-          Sesshoumaru nagyúr! – sikította rémülten Rin.

Mido a pillanat töredéke alatt döntött. A kislányt a függőhídra lökte és testével állt a csapás útjába. De nem védtelenül. A hátán levő tegezből előkapott egy vesszőt, és maga elé tartotta, mint egy kardot. Az felizzott a kezében, és hárította a támadást.

-          Mi a fene vagy te? – kérdezte a zsoldos.

-          Rin, Jaken! Fussatok a túloldalra! Sesshoumaru ott van! – kiabálta a lány, de már a kezében volt az íj is. „A miko erőm kitart! Azt nem bántja ez a tisztaság, sőt!” – gondolta.

A férfi elmosolyodott és a két kis távolodó alak után nézett. Majd egyszerűen át akart ugrani a lány felett, hogy üldözőbe vegye azokat. Mido kilőtte a vesszőt. A férfi hangos puffanással visszazuhant a földre. Nehézkesen feltápászkodott.

- Te nő! Veled nincsen semmi dolgom! Takarodj az utamból! – sziszegte.

- Nem engedem hogy a közelükbe juss! – válaszolta Mido és újra megfeszítette az íjat.

Ez alatt Rin és Jaken lélekszakadva rohant a himbálózó függőhídon. A sűrű ködtől semmit nem láttak, és hátra sem mertek nézni. Aztán a kép előttük tisztulni kezdett és meglátták a híd végét. Gondolkodás nélkül kirohantak. De meg is bánták. Egy furcsa kígyó kard száguldott feléjük. Rin felsikoltott, amire Midayoi felkapta a fejét a túlparton. Ám mielőtt a kard kárt okozhatott volna két kis lényben, Sesshoumaru már ott volt. Puszta kézzel ütötte vissza a fegyvert.

-          Mi? Kézzel visszaverte az én csodás kardom? – kérdezte egy szaggatott női ruhákban álcsorgó, kardos ember a gomolygó köd mögül. – Jaj Sesshoumaru te olyan csodás vagy! – sóhajtott, enyhe pír ült ki az arcára, majd meglendítette újra a kardját.

Sesshoumaru a Toukijinnel védte, és már újra csapást küldött a furcsa szerzet felé.

-          Azonnal mennyetek vissza a hídra! – utasította közben a démon a kis lányt és Jakent.

-          De Sesshoumaru nagyúr! A túloldalról Midayoi küldött minket, mert ő is harcol! – válaszolta félősen Rin.

-          Mondom fel a hídra!

-          Gyere Rin! – húzta maga után Jaken a kis lányt.

Sesshoumaru beállt a függőhíd elé, és Jakotsou csapásait védte. Aztán egyszer csak az már nem támadt csak a démon mögé nézett. Rin felsikított. Sesshoumaru hátranézett. A híd közepén Mido hátrált egy másik zsoldos elől. Rin és Jaken rémülten rohantak visszafelé. Aztán a férfi széttöri a lány kezében tartott íjat, az a mélybe hullik. Mido rémülten, húzza fel a pajzsát, de már túl gyenge. A zsoldos csapása eltalálja, úgy hogy hátra esik a függőhídon, miközben Rin és Jaken felett átrepül, majd a sziklaperemnek csapódik. Utolsó erejével belekapaszkodik a sziklába, és próbálja fent tartani magát.

Sesshoumaru rég érezte magát ilyen szorult helyzetben, de mint mindig most is azonnal megszületett a terv a fejében.

-          Rin fekszik! – kiáltotta és Jakotsou felé indult hihetetlen gyorsasággal. Ám menet közben elhajította kardját, utána se nézett, már le is csapott a meglepett zsoldosra. A kard viszont süvítve szállt a hídon álló Suikotsu felé, majd egyenesen annak szívébe fúródott. Mido ebben a pillanatban mászott fel a sziklákon, és csak döbbenten figyelte az eseményeket. Sesshoumaru karmai zöld fényben úsztak, és Jakotsou hátából álltak ki. Aztán néma csend lett.

A hídon álló Suikotsu egy mozdulattal kirántja magából a kardot, és a mélybe hajítja, majd az acélkarmok megvillannak. A híd kötelét mindkét oldalon elvágták, az megbillent és a rajta állók elvesztették az egyensúlyukat. Aztán a többi kötél is felmondta a szolgálatot, és mindenki a mélybe kezdett zuhanni. Mido a szikla peremen állt és rémülten figyelte az eseményeket. Sesshoumaru mozdulni sem tudott, Jakotsou csak gonoszan mosolygott.

- Rosszul céloztál, mert… - kezdte volna mondatot, de Mido félbe szakította.

- Rin, ne! – kiáltotta, előre lendült és fejest ugrott a mélységbe.

Sesshoumaru nem hitt a szemének. Olyan volt mintha a lány alakja aranysárgán világítana, ahogy eltűnt a mélységben. Aztán a démonba visszatért az élet, kihúzta karmait a zsoldosból és másikkézzel teljes erejéből arcon, ütötte azt. Még mielőtt Jakotsou magához tért a karmok megvillantak és széttépték a testet. A zsoldos viszont még mindig élt. Sessh úgy döntött erre nincsen több ideje, ő is a szakadékba vetette magát, de közben átváltozott fényes gömbé, és iszonyatos sebességgel zuhant lefelé.

Hírtelen a köd tisztulni kezdett előtte és megpillantott egy széles folyót a szakadék aljában. A démon becsapódott annak közepébe, akkora elemi erővel hogy a víz, kitért az útjából és egy pillanatra, egy hatalmas kráter alakú területen látni engedte a meder alját. Nem volt ott semmi. Sesshoumaru elrúgta magát és a mederben álló köveken ugrálva rohant a folyásiránnyal megegyezően. Már percek óta haladt, és nem talált semmit. Próbált nem gondolkodni, csak a vízben alig érezhető szagokra figyelni. Aztán meglátott egy zöld elázott kicsiny testet az egyik sziklába görcsösen kapaszkodva. A következő másodpercben már mellette állt. Jaken volt az.

-          Midayoi és Rin hol van? – kérdezte.

-          Nagyuram! – nyögte a zöld kis démon erőtlenül – Én, én nem tudom. Sajnálom!

-          Mi történt! – emelte fel a hangját a szellem.

-          Csak egy nagy sárga villanást láttam, aztán Midayoit ahogy szorosan fogja Rint. Valami ki akart jönni a nő testéből, az védte meg őket. Közben mind a ketten sírtak, azt láttam nagyuram. Majd engem lehagytak, és olyan erővel csapódtak a folyóba, hogy… Hogy kizárt… Nem lehet, hogy még éljenek… - nyögte fájdalmasan.

-          Ostoba! – kiáltotta a démon és tovább rohanta sziklákon.

„Nem lehet! Lehetetlen! Nem hallhattak meg! Midayoi annál erősebb! Meg az a sárga fény! Mi volt az? Csak nem? Nem lehet, hogy a lelkét szakította ki, azért hogy megvédje Rint! Nem, biztosan jól vannak!” – gondolta és tovább rohant. A folyó egyre jobban felgyorsult és tajtékzott. Aztán egy helyen eltűnt a démon szeme elől.

Sesshoumaru megállt a vízesés pereme felett lebegve és lenézett a mélybe. Odalenn sziklákra bukott alá a víz, majd örvényekkel és sellőkkel megtűzdelve folyt tovább. Aztán a démon jobb kézzel teljes erejéből a mellette tornyosuló sziklába csapott.

-          Ne! – ordította.

Már biztos volt benne hogy mind a ketten halottak. Ha eddig életben is maradtak, ezt a zuhanást és a sziklákat nem élhették túl. A szikla, amibe dühében bele csapott megrepedezett és mindenestül a mélybe zuhant. Aztán Sesshoumaru felkapta a fejét.

„Még nem túl késő! Csak a testüket kell megtalálnom! Tenseiga!” – tette a kezét a kardja markolatára – „Ugye segítesz nekem?”