|
Amikor a szív dönt az ész helyett II.
Amikor a szív dönt az ész helyett
part.2
- Én…- kezdte újra a mondatot, de képtelen volt tovább folytatni - Én téged… - újra megakadt.
- Cssss! Nem kell kimondanod… - tette a démon szájára az egyik ujját a nő – Büszke, tisztavérű démon vagy, nem várom el, hogy kimond! Elég, ha érzem! – súgta és most rajta volt a sor, hogy megcsókolja szellemet.
Minden érzését beleadta, szíve összes vágyát, minden porcikáját átadta a szenvedélynek. Újabb maratoni csókcsata kezdődött, de mire véget ért, már a fűzfa tövében feküdtek egymásba gabalyodva.
- Akkor újra kezdjük? – kérdezte Midayoi két csók között.
- Nem. – válaszolta a démon, a lány felhúzta szemöldökét – Onnan folytatjuk, ahol abba hagytuk!
- Te azt még nem érdemled meg! – mosolygott gonoszul Mido és felült lovagló ülésben a férfi csípőjére, amikor felülre került. – Nagylelkű leszek, és megengedem, hogy velem aludj, de többet ne várj.
- Valahol el kell kezdeni! – húzta mosolyra a száját a démon és jobb kezével végig, simította a lány ball lábát, csípőtől bokáig, ahol a harc közben széttépte a ruhát.
- Hé! Ezt meg ne próbáld még egyszer! – visította nevetve a lány.
- És ha igen? - Sesshoumaru is felült így Mido lejebb csusszant, kezeit a lány csípőjére rakta, majd teljesen vétlenül azok is lejebb vándoroltak. Mido halkan újra felvisított.
- Mit kell tennem, hogy ne előröl, kezdjük? – kérdezte a démon.
- Nagyon sok mindent! Bizonyítsd be, hogy fontos vagyok neked! – nevetett Mido de kár, volt, mer Sessh egy hírtelen mozdulattal, eldöntötte őt, és így újra a démon került felűre.
- Hogyan?
- Várjál addig, amíg újra megbízok benned! Ráérsz, a következő egy-két száz évben!
- És ha nem bírok? – kérdezte a szellem, majd széthúzta a lány kimonóját, és a nyakát kezdte csókolgatni. Pont úgy, mint egykor a tóparton.
- Sesshoumaru! Nem erről volt szó! – próbált szökni a lány.
- Nem baj!
- De igen!
- De nem!
- De igen!
- De nem!
- Sesshoumaru!
- Igen?
- Legyél türelmesebb! – csusszant ki alóla a nő.
- És ha nem? – húzta vissza a démon.
- Akkor hoppon maradsz! – válaszolta Mido.
- Mido!
- Igen?
- Nekem, szükségem van rád. Kellesz nekem.
- Ennek örülök! - mosolygott a lány pimaszul.
- Akkor most? – kérdezte reménykedve a szellem.
- Nem.
- Kérlek!
- Sesshoumaru, felejtsd el, egyelőre.
- Ha az csak úgy menne!
- Legközelebb legyél rendesebb! Ha ez az egész közjáték kimaradt volna az életemből, nem kellett volna végigsírnom éjszakákat, nem itt tartanánk!
- Bocsáss meg, de nehogy azt hidd, hogy nekem könnyű volt!
- Mért mi volt neked olyan nehéz?
- Érezni hogy nem vagy mellettem, nem alszol el a vállamon, nem ölelhetlek magamhoz!
- Nekem is szörnyű volt! – bújt szorosan a démonhoz a lány.
- Akkor most pótoljunk be mindent! – válaszolta Sessh és még lejebb húzta a nő ruháját.
- Most még ne! – csúszott ki az ölelő karok közül a lány és felkelt. – Menjünk vissza Rinékhez, mert azt hiszik kardélre hánytuk egymást.
- Ne! Midayoi! – húzta el a száját Sessh.
- Milyen apa vagy te? – kérdezte csípőre tett kézzel a lány.
- Hogy mi? – ült fel Sessh és magasra húzta a szemöldökeit – Tudtommal semmilyen!
- Nem úgy te lökött! A saját vágyaid előbbre tartod, mint hogy megbizonyosodj, arról hogy a nevelt lányod jól van-e?
- Hogy a micsodám? – Sessh olyan szinten értetlenül nézett, hogy Midoból kitört a nevetés.
- Rin, te buta! Hát nem tudod, felnéz rád, mintha az apja lennél.
- Aha. És akkor még milyen pótcsaládtagokat talált magának?
- Hát tudod, úgy gondolja, hogy Aun a nagynénje, én az anyja Jaken meg a testvére… - de itt már nem tudta folytatna Mido az előre törő vissza foghatatlan nevetés miatt.
- Juj! Ez rosszul hangzott… A Jaken viszont már tényleg túlzás Mido… - válaszolta a szellem, de neki is komoly fizikai erőre volt szüksége hogy visszatartsa a nevetést, miután elképzelte maga előtt a családi idillt.
- Ne gonoszkodj! – mosolygott a lány – Inkább gyere te őrült démon.
- De hát jól vannak! – szippantott a levegőbe Sessh – Amúgy meg ez családi vonás!
- Hogy mi?
- Hagyjuk, hosszú lenne!
- Te tudod. Akkor jössz már?
- Ha muszáj. – állt fel a férfi is.
- Gyere! – fogta meg a kezét Mido és visszaindultak a kis rét felé.
Közben a lány alakot váltott. Ott már húzta a lóbőrt a három aggódó. Aun mindkét fejével a földön szuszogott, Rin a sárkányló oldalának dőlve egy pokróca alatt szundított, mellette pedig botjába kapaszkodva Jaken hortyogott ülve. Sessh nagyot sóhajtva megrázta a fejét.
- Cssss! – pisszegett Mido – Hogy találjuk meg a cuccainkat?
- Mondjuk, nyisd ki a szemed! – súgta vissza a démon.
- Mi? Hol? – kérdezte a lány, majd Aun felé pillantott, amerre Sessh mutatott.
- De aranyosak! Összeszedték a páncéljainkat. – mosolygott Mido boldogan, majd közelebb lépett és megállt – Illetve csak a tiédet, mert az enyémek nincsenek itt. – de mire kimondta Sesshoumaru vértje is eltűnt.
Mikor megfordult a szellem épp a Tenseigát fűzte az övébe.
- Gondolkozz egy kicsit! Szellem pajzsok! – sóhajtott a démon – Na, gyere! – intett a lánynak és elindult a pár méterre álló nagy és öreg tölgyfa felé.
Mido hang nélkül követte, mikor oda értek, mind ketten a törzsnek dőlve leültek. A démon magához húzta nőt. Mido szorosan hozzábújt. Így ültek percekig. Aztán Sesshoumaru megszólalt.
- Valamiben meg kell egyeznünk! – kezdte.
- Mire gondolsz?
- A te érdeked. Meg az enyém is. Naraku nem tudhatja, hogy nekem is van gyenge pontom.
- Hogy érted? – nézett a démonra a lány.
- Ez az utolsó közös éjszakánk, mivel holnap behatolunk a Hakureizanba. Az már az ő területe, nem akarom, hogy veszélybe kerülj!
- De hát amint oda érünk mind ketten veszélyben, leszünk!
- Nem érted? Ha Naraku megtudja hogy nekem mennyire fontos vagy, fel használ ellenem! Ez az, amitől tartok, mert tudod ötven év egy fán, nem lenne nagydolog!
- Szóval erről volt szó?
- Igen. Meg mindkettőnknek küldetése van… Nem lenne szabad másra figyelnünk…
- De hát, mért nem mondtad el?
- Keh. Mintha az olyan könnyű lenne…
- Értem. Szóval akkor senki nem tudhatja, hogy mi…?
- Nem.
- Rinék sem?
- Konkrétan nem!
- Inuyasháék?
- Egyáltalán nem!
- De valakivel, muszáj beszélgetnem! Kagome sem?
- Az ő érdekében nem!
- Értelek. Akkor mindegy.
- Nem haragszol? – húzta még jobban magához a lányt a démon.
- Nem, ellenkezőleg! Elfogadom a döntéseid, csak kérlek, beszéld meg velem mindig, így ahogy most.
- Rendben. De valamit ígérj meg. Ha olyan helyzet adódik rám, hallgatsz, és nem teszel semmi felesleges dolgot.
- Igen főnök! – ásított nagyot Mido.
- Jó. Akkor aludjál.
- És te?
- Én, amíg itt vagyunk, nem fogok!
- Ha akarsz, szólj, őrködök én is egy ideig! – mondta Mido újabb ásítás közben.
- Szükségtelen. Aludjál Midayoi! – és a lányt is betakarta a vastag, puha fehér prémmel.
Mido a démon mellkasára hajtotta a fejét, kezeivel átölelt a szellemet, aki bal karját az ő derekára fonta, majd a lány kissé összegömbölyödött.
- Szeretlek! – súgta, majd álomba merült.
- Tudom! – válaszolta jóval később Sesshoumaru és felnézett a csillagos égre.
Folytatás következik…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
