XVIII. Amikor a szív dönt az ész helyett…

Mido felvette Rinék illatát, amit feléje sodort a szél. Aztán íjára támaszkodva gyalogolt a sötét erdőben. Kikyou szavai jártak a fejében. Nem értette, mit akar tőle a papnő. „Sesshoumaru fél a végzetétől, erre rájött, és azért utasította el. De mi az a végzet? És mi köze van ennek hozzám és az Ékkőhöz. És főleg hogy jön a képbe Inuyasha, meg milyen hibát követett el a miko régen? – így gondolkodott és közben elérte a táborhelyet. Mielőtt kilépett az erdőből ismerős kellemes illat csapta meg az orrát. Sajnos már nem tudott megállni és kiért a tisztásra. Megtörtént, amitől félt napok óta. Újra szemtől szemben állt Sesshoumaruval. A démon némán és mereven állt előtte vagy 5 méterre, de a lány nem mert mozdulni.

-          Beszélnünk kell! – kezdte rekedten Midayoi.

-          Nem szükséges!

-          De igen! Nem értek pár dolgot.

-          Rád tartozik! – fordult el a démon. Aztán úgy érezte villám, rázza meg a testét, ahogy meghallotta a hangot; ahogy egy nyílt a húrra illesztenek és kifeszítenek. Sesshoumaru lassan és méltóságteljesen visszafordult.

-          Válaszolni fogsz nekem Sesshoumaru! – Mido szemei szikráztak sötétben. – Rin, menjetek innen!

-          De Mido? Mit csináltok? – kérdezte rémülten a kislány.

-          Ne félj, csak menj el a fák védelmébe és vidd Jakent és Aunt is! – Mido a lányra mosolygott, az bólintott és elindult.

-          Hajlandó vagy beszélni Sesshoumaru? – kérdezte a lány és a nyomaték kedvéért, megfeszítette a húrt.

-          Bizonyítsd be, hogy érdemes vagy rá! – mosolygott a démon de még mindig ugyanolyan nyugodtan állt.

-          Ahogy akarod! – azzal Mido ellőtte a vesszőt.

Szándékosan mellé célzott, de nem is volt rá szükség. Sesshoumaru meglendítette a karját és a nyílvessző kettétört. Ám Mido már újabbat lőtt ki, ez elől a démon elegánsan ellépett, majd az energia ostorával a nő felé csapott. Midayoi kezében felragyogott az íj, és visszaverte a támadást indítójára. A démon mosolygott, és a levegőbe lendült.

-          Mit akarsz tudni? – kérdezte de, a karmok már le is csaptak.

De csak Mido helyére a lány eldobta az íjat és jobb kezét maga elé, helyezte balra néző kifeszített tenyérrel.

-          Mindent! – válaszolta és ellőtte az arany sárgán felizzó karmaiból a tüskéket.

Nagyrészük félre szállt Sessh kikerülő manőverének köszönhetően, ám egy darab eltalálta az arcát, vékony és jelentéktelen, de felsértette egy részen. A démon vére egy kis cseppben végigfolyt az arcán.

-          Ez még sokba fog kerülni! – húzta mosolyra a száját újra – Haljuk mire vagy kíváncsi?

Majd az energia ostorral egy könnyed mozdulattal felhasította Midayoi nadrágját az egyik oldalt. Így a lány bal lába, ha éppen úgy fordult csípőtől bokáig kilátszott. A démon még jobban elvigyorodott. Midayoi hírtelen két kezét előre tartotta hátrafeszített tenyérrel, és csak nézett. Ugyanis Sesshoumaru jó 3 méteres repülés után egy fatörzsnek csapódva landolt, ami hangos reccsenéssel ketté tört.

-          Mitől félsz? Mi történt Inuyasha és Kikyou között? – kérdezte mosolyogva a lány is – Nem akartam hogy ez legyen, de ezt megérdemelted a ruhámért.

-          Úgy gondolod? – a démon felállt elrúgta magát a földtől és már a lány háta mögött volt. Hírtelen lefogta annak mind a két csuklóját és a közvetlen a füle mellett, folytatta – Inuyasha beleszeretett abba a papnőbe, de Naraku közbejátszott és kijátszotta őket egymással szemben. Kikyout halálosan megsebezte Inuyasha képében, ezért ő egy fához szegezte az idióta öcsikémet és 50 évre lepecsételte. Akkor jött Kagome és most itt tartunk.

Aztán megvillantak az éles karmok és egy jól irányzott vágással szétvágták a lány páncélját, összekötő bőröket. A páncél koppanva földet ért. Midayoi kajánul elvigyorodott. Aztán kifordult a szorításból két kezét a démon vállára tette és ízelítőül egy kicsit megrázta őt, ám Sessh még csak meg sem mozdult. Midayoi elrúgta magát a talajtól és pár méterrel arrébb ért földet.

-          Szóval attól félsz, hogy egy fának szögezve végzed? – kérdezte.

-          Mért kéne? – kérdezte a férfi, és könnyedén követte őt.

Ez így ment egy darabig, Mido hátrált Sesshoumaru követte és néha egy-egy sikeres támadás után a lány, elvesztette a váll vértjét, majd a szalagot a derekáról. Mido megunta és egy mozdulattal Sesshoumaru mögött volt. Kicsapta az ujjából az arany fonalat, ami a szellem dereka és mellkasa fölé fonódott. A lány elmosolyodott és egy mozdulattal megszabadította Sessht az egész vértezetétől.

-          Így máris igazságosabb! – húzta ki magát – Akkor mi történt a múltkor? Mért voltál olyan, és most mért hoztál vissza? – kérdezte és újabb karom csapást küldött a démon felé.

-          Én ezt már lezártam! Amúgy meg szövetségesek vagyunk! – válaszolta Sessh és sikeresen hárított.

Aztán megunva az ide-oda szálló csapásokat az övéhez nyúlt, de az leszakadt már előzőleg. Midayoi lehajolt a lába előtt fekvő Toukijinhez.

-          Csak nem ezt keresed? – kérdezte de, mielőtt felvette volna az energia ostor kicsapódott, a kardra csavarodott és a démon felé dobta.

-          Bolond vagy! Meg sem tudnád érinteni! – válaszolta Sesshoumaru és felvette a kardot.

-          Szóval így állunk? – kérdezte Mido és előhúzta az ikerpengéket – Lehet hogy te lezártad, de ha magadtól nem mondod, akkor ki verem belőled a válaszokat! Nem gondolod hogy ahhoz kicsit messze mentünk, hogy te csak így lezárd ezt? – és támadásba lendült.

-          Nem is volt mit lezárnom. Te ember vagy, ha egy kicsit erősebb is, én tisztavérű szellem. Felejtsd el, ami történt! – válaszolt a démon hűvösen és hárítani próbálta a lány csapásait.

Mido megdermedt, és néma csend maradt a réten. A 3 kard egymásnak feszült, a lány egy pillanatra a földet bámulta, majd könnyes szemmel felnézett. A kardok vörösen izzottak a kezében.

-          Szóval neked ennyi voltam? Csak egy futó kaland, egy percnyi gyengeség és most jössz nekem megint a rohadt tiszta véreddel! – kiabálta és dühében akkora csapást indított el Sesshoumaru felé, hogy ő kénytelen volt előhozni a Syouryuuha-t, de így is csak éppen hárítani tudta.

-          Idefigyelj te ostoba lány! Mindkettőnknek feladatunk van! A papnőnek igaza van! Nem arra kéne felesleges energiákat pazarolnod, hogy velem bajlódsz, inkább a cél felé kéne törekedned! Felejtsd már el ezt az egészet!

-          Soha! – ordította vissza Mido és újabb csapást indított. – Nélküled gyenge vagyok…

Sesshoumaru félrelépett, a hatalmas örvények elhúztak mellette és még vagy jó 500 méteren letaroltak minden élőlényt a talajon. Aztán Mido megdőlt és térdre rogyott. A kardokat kétoldalt maga mellett a földbe döfte. Eközben a bokrok között Rin Jakenre nézett.

-          Jaken-sama! Hagyjuk őket, amúgy is szomjas vagyok! Majd csak megunják, habár nem tudom mire jó, amit csinálnak. – fogta meg a kislány a démon kezét.

-          Azt hiszem jobb is lesz, ha nem állunk az útjukba! Nem szeretnék annak a facsoportnak a helyében lenni! – nézett Jaken a letarolt fák felé.

-          Sesshoumaru nagyúr! Elmentünk vizet keresni! – kiabált ki a fák közül Rin és elindultak.

Sesshoumaru a hang irányába pillantott és röviden bólintott. Aztán a térdre rogyott lányra nézett. Mielőtt még valamit tehetett volna a nő elájult. Sessh a következő pillanatban már mellette volt. A hátára fordította. Midayoi szeme és arca tiszta könny volt. Sesshoumaru lehajolt a kardokért, majd felültette a lányt, és a hüvelybe csúsztatta azokat. Aztán felkapta és elindult vele az erdő felé. Beleszippantott a levegőbe, és keletnek fordult. Pár perc gyaloglás után egy kicsiny forráshoz értek.

A víz bugyogva tört fel pár nagyobb szikla alóla. A forrást szomorú fűzfák állták körbe, hosszú leveles vesszőik teljesen elrejtették azt az avatatlanok szeme elől. A talaj formásra csiszolt kavicsokkal volt borítva, melyek között néhol hosszú szálú fű sarjadt. A víz kristálytiszta volt, és néhány vadvirágot nevelt a sziklák tövében. A fűzfa, mely legközelebb volt a forráshoz, oltalmazóan hajtotta földig a sűrű vesszeit. Azok zöldes ezüst fénnyel ragyogtak a hol elbúvó, hol elő ballagó hold lassan kerek arca alatt. A démon ehhez, a fához ültette a lányt, majd vizet merített a tenyerébe és Mido arcára locsolta. Ő prüszkölve tért magához és egy mozdulattal talpon volt.

Az erdő csendes, nyugodt és békés volt ezen az éjen, semmi nem járt a közelükben, még az állatok is pihentek. Mido némán hallgatta a lombok susogását, és könnyes szemekkel nézett előre. Aztán meglátta a démont, majd a harcra gondolt. „Mért vagyok ilyen szerencsétlen! Mit keresek ebben a világban? És egyáltalán hogyan hoztam létre azt a támadást? Mért harcoltam Sesshoumaruval, az öngyilkosságnak egyszerűbb módja is van? Mért történik mindez velem? – kavarogtak a kérdések a fejében. A démon is fel egyesedett, Midayoi nagyon is parányinak érezte magát mellette. Reflexszerűen a fához simult. Aztán csak nézték egymást, majd Sesshoumaru törte meg a csendet.

- Mire volt ez jó? – kérdezte halkan.

Hiába próbált nem figyelni rá, testét bizsergés járta át hogy újra ilyen közel van ehhez a nőhöz. Midayoi szeme könnyesedni kezdett.

-          Csak tudni akartam az igazat. Az igazat, arról hogy te… - nem folytatta.

-          Sajnálom. Látom még mindig nem érted. – válaszolta Sessh, de úgy érezte „mintha szédülne, vagy tényleg egyre közelebb hajolna a lányhoz?”

-          Sesshoumaru! Mond a szemembe, hogy nem jelentek neked semmit! Akkor én is lezárom ezt az ügyet. Ígérem mellettetek, maradok, segítek a harcban, és utána visszamegyek a világomba! Csak mond ki… - suttogta Midayoi.

„Hazudnom kell neki. Máskor nem szokott nehéz lenni de most nem megy. Ugyan már!” – gondolta a démon és elkezdte.

-          Én… - de nem jutott tovább, viszont megint szédülni kezdett (vagy közeledni) a lány gyönyörű gesztenye barna szemeibe nézve, ahogy látta benne Mido összes érzését.

-          Mond ki! – súgta a lány elhalóan, és hátrálni próbált, csak nem volt hova.

Sesshoumaru nem folytatta, Midayoi közelebb hajolt és megismételte.

-          Mond ki! Csak 4 szó!

-          Mire jó ez neked? – kérdezte a démon és összehúzta a szemeit.

-          Gyerünk, ne hazudj! Tudni akarom!

-          És ha nem mondom el?

-          El fogod! – suttogta vissza Mido.

-          Mit csinálsz, ha nem válaszolok? – a démon még csak nem is pislogott.

-          Itt hagylak!

-          Azt ígérted örökké velem maradsz!

-          Ez lényegtelen, akkor azt hittem, hogy te… - Mido hangja egyre jobban halkult.

-          Mit? – Sessh már nem is figyelt a beszélgetésre.

A lány szemében lángok kezdtek el táncolni. Némán nézték a másikat. Hírtelen friss szellő futott végig a tájon, felemelve a démon hófehéren fénylő hajszálait. Azok, mint megannyi ezüst fonál csillogtak az egyre jobban növő hold fényében. Aztán Mido látta, ahogy a szellem tekintete egyre lejebb vándorol az arcán, majd már nagyon-nagyon, sőt túl közelről a lány félig nyitott ajakait nézi. „Mit akar? Mire gondol? Sesshoumaru…” – gondolta Mido de képtelen volt megmozdulni. Így álltak ott egy darabig, majd a lány érezte, hogy a szellem megmozdult, majd az erős karokat a derekán. Midayoi továbbra, sem mert megmoccanni, de perzselte a légkör a bőrét, vágni lehetett volna köztük a levegőt, annyi elfojtott érzés kavargott körülöttük. Mido képtelen volt akár csak elfordítani a fejét, vagy megszólalni. A szíve őrülten vert, de közben ütemek maradtak ki. Már forrt köztük a levegő, de egyikük sem mozdult meg. Aztán Sesshoumaru halkan és meglepően rekedten megszólalt.

- Akkor ne hazudjak tovább? - kezdte, Mido lehajtotta a fejét. A Lelke mélyén még mindig retteget, hogy mi lesz a folytatás. – Én…

- Igen?

- Nem akarom, hogy elhagyj, mert én… - de nem fejezte be.

Aztán Sessh lehajolt hozzá, a fejét kicsit megbillentette és megcsókolta a lányt. Midayoi dermedten állt, képtelen volt megmozdulni, még a szemei is nyitva maradtak. Ez a csók nem olyan volt, mint az első, ott a hévforrás mellett. Ez vad volt, szenvedélyes és érzelemmel teli. Mido lassan a démon nyaka köré fonta a karját, egyik kezével annak tarkójára rakta, majd lehunyta a szemét és viszonozta a csókot. Hosszan és tüzesen csókolóztak, majd a lány elhúzta fejét. Sessh ránézett, de nem engedte el.