-          Majd megérted, ha odáig jutsz! – azzal a miko felállt, lélekrablói felkarolták és a magasba emeleték, de még visszaszólt – Találkozunk a szent földeken! –azzal eltűnt.

Mido némán állt és gondolkodott, azon, amit a papnő mondott neki. Aztán léptek zajára lett figyelmes. Hátranézett és mögötte Sesshoumaru Rin és Jaken állt. A démonra nézett:

-          Most mit teszünk? Harcolunk az időfát létrehozó démon ellen.

-          Nem a mi dolgunk!

-          De ha Inuyasháék nem győznek, akkor, én nem tudok visszamenni többé a világomba.

-          Menj, ha akarsz.

-          De Sesshoumaru! Mi bajod van? – kérdezte a lány döbbenten.

-          Aun elvisz, de én nem fogok többször az öcsémmel egy oldalon harcolni. – azzal a démon elindult az erdő felé.

A lány döbbenten figyelte és nem tudott mozdulni. Felfoghatatlan volt számára a démon viselkedése. Még percek múlva is döbbenten állt. Rin és Jaken követték urukat, ám a fák közül Aun lépett a lány mellé. Mido a távolba, a kiemelkedett Goshinboku felé nézett, ahol villámok cikáztak, és egy erős gonosz aura bontakozott ki. A lány aztán egyre erősebben érezte a gonoszt, és rászánta magát az indulásra. Felült Aun nyergébe, és meghúzta a sárkányló gyeplőjét.

- Gyerünk Aun! Csatába megyünk!

A sárkányló horkantott, meglengette szárnyait és elrepültek. Mido erősen figyelte az alattuk elhaladó kietlen, indákkal benőtt tájat. Egyszer csak megpillantotta a szerzetest, amint egy nővel küzd. A szellem nőnek ugyan olyan lyuk volt a kezén. A két szél egymásnak feszült, egyforma erejűek voltak. Aztán a nő kezében megvillant egy penge, majd megvágta a lyuka szélét. Az örvénye jóval erősebb lett, ám hírtelen elvesztette az irányítást fölötte és a saját keze szippantotta be. Mido látta hogy Miroku jól van ezért tovább repült. Nem messze az előző csata színhelyétől megpillantotta Sangot. A szellemirtó kétségbeesetten harcolt Kirara és egy másik szellem ellen. Nem használhatta teljes erejéből a Csonttörőt, mert féltette a démon macskát. Kirara teljesen megvadult. Rátámadt Sangora is, aki hiába könyörgött neki, semmit sem hatott. A szellemnő mosolyogva figyelte Sango tehetetlenségét.

- Milyen szánalmas vagy! Még a saját állatodat sem tudod irányítani!

Sango nem válaszolt neki, a Hiraikotsuval védte magát.

-          Látod igazam van! Az állati elmét csak erővel lehet uralni! – folytatta a démonnő.

-          Ez nem igaz! – kiáltotta Sango – Én soha nem voltam Ilyen Kirarával! – azzal a csonttörő kiesett a kezéből. Könnyek peregtek le az arcán. Az összes Kirarával kapcsolatos emléke előtört. Amikor megkapta apjától, a kismacska első átváltozása. Minden.

-          Bolond vagy! – sóhajtott a nő – Kirara, támadj!

A macska az egyhelyben álló Sangonak rontott és felborította a lányt. Ám Sango egy könnycseppje a macskadémon homlokára hullott. Pont oda, ahova a nő elhelyezte a kis csiga alakú követ, amivel irányította a Kirarát. A varázs megszűnt. Sango erőtlenül próbált feltápászkodni. Kirara fejét a sziklákhoz verte. Egyszer, kétszer, háromszor.

- Kirara! Ne! – kiáltotta rémülten a szellemirtó lány.

Ám a macska folytatta. Egyszer csak hangos roppanással széttörött a homlokába ágyazódott kő. Kirara összerogyott. Sango mellé mászott, és sírva ölelte magához kedvencét.

-          Milyen megható! – szólalt meg a démonnő, és kardjaival X-et formázott. – De most végetek.

Kirara felkapta a fejét, majd a hátára vette Sangot és elrepült. A támadás nem találta el őket.

-          Kirara! A Hiraikotsut! – kiáltotta a lány.

A macska, zuhanó repülésbe kezdett, majd lelassult hogy a lány felvehesse a földbefúródott fegyverét. És megindult a harc. Mido némán figyelte, nem akart közbe avatkozni. Látta Sango szemében a bosszúvágyat csillogni. Megértette, hiszen látta a lány mennyire szereti Kirarát. A démon nő támadt, Sangoék szemberepültek vele. A kardok ereje kirobbant, de Sango maga előtt tartotta a csonttörőt, és a támadás lefoszlott róluk, ám a csontbumeráng a levegőt hasítva a következő pillanatban már félbetépte a támadót. Az szörnyű sikollyal meghalt.

Mido lejebb ereszkedett és lekiabált Sangonak:

-          Gyere, Inuyasháéknak segítenünk kell!

-          Midayoi! Hát te itt vagy! – repült a lány mellé Sango – Úgy tudtuk odaát ragadtál!

-          Én is! Kagoméval átjutottunk nagy nehezen!

-          Sesshoumarut hol hagytad?

-          Nem jött velem. Azt mondta neki semmi köze ehhez! – vonta meg a vállát a lány.

Aztán megérkeztek a csatatér felé. Az időfából egy hatalmas lepke kelt ki, egy a kontinensről jött démon. Inuyasha előtte állt a Tessaigával a kezében. Képtelen volt valamiféle kárt tenni a démonban. Az meglegyeztette óriási szárnyait és egy egész démonsereg jött elő. Inuyasha ádázul támadt, Kagome nyilakat lőtt ki, Shippou a rókatűzzel harcolt. Aztán hírtelen felbukkant a szerzetes. Megnyitotta a Kazaanat. 10esével szippantotta be a démonokat, ám azok egyre többen lettek, és a zűrzavarban nem látta hogy éppen egy barátját szippantja-e be, ezért kénytelen volt bezárni a szélcsatornát. Teljes volt a káosz. Sango lejebb ereszkedett és a csonttörővel ritkította a démonokat.

Midayoi ugyanolyan magasan repkedett Aunval. Aztán hátranyúlt a tegezébe, és egy nyílt illesztett az íj húrjára. Célzott és lőtt. A nyíl hegye körül egy kék kör rajzolódott ki majd hangos süvítéssel tisztító veszővé változott. Letarolt jó pár démont majd a hatalmas lepkébe csapódott. Annak a védőpajzsa megrepedezett. Midayoi újabb nyílt lőtt ki, ami végig söpört a csatamezőn, úgy hogy Inuyashát elválassza a démonoktól. Aztán a Aun hoz fordult:

-          Segíts a démonokat ritkítani!

A sárkányló bólintott, Midayoi felállt a nyeregben, és a nagy lepke felé nézett. Annak homlokán egy furcsa fény keletkezett, ami egyre nőtt és mindent, ami az útjába került elsorvasztott. A fény vészesen közeledett a hanyouhoz. Midayoi lelépett Aun hátáról. Abban a percben ért talajt, ahogy Inu a fénykörbe került, és pont a fél szellemre pottyant, volna, ha az el nem kapja. Ahogy Inu keze a lányhoz ért, az felhúzta a védőpajzsot, de a többiek mást már nem láttak. A fény tovább vándorolt egyenesen Kagome felé. Sango Kirarával zuhanó repülésbe kezdett, és Kagome kezét elkapva a magasba emelte a lányt.

A felkavart por elült és a lányok megpillantották Inuyashát és háttal neki, a démonsereg felé fordulva Midayoit. Mid a kettőjük kezében kard volt.

- Vajon mit akarnak? – kérdezte Sango a két említett felett repkedve.

- Nem tudom! Mido még soha nem használta a kardjait. Legalábbis én még nem láttam.

De nem beszélgethettek tovább, mert az említett felkiabált hozzájuk.

-          Kagome! Igyekezz már! Szükség van az erődre.

A lány bólintott.

- Sango, kérlek!

A szellemirtó lejebb ereszkedett, Kagome pedig Inuyasháék felett leugrott Kiararáról. Inu rémülten szúrta a földbe a Tessaigát és elkapta a lányt.

- Ma mindenkinek az a mániája hogy rám ugrál? – kérdezte, de már az újból támadó lepke démont nézte.

- Figyeljetek. Egyszerű. Ti ketten a pillangóval, én meg ezekkel, a dögökkel foglalkozok! – nézett rájuk Midayoi. – Csak amíg nem végzek, addig bírjátok ki, utána használhatjátok a pajzsom.

- Ezzel a nagyra nőtt rovarral én is elbánok! – felelte nagyképűen Inuyasha és támadásba lendült. – Kagome, mire vársz! Lődd le!

Mido már nem figyelt rájuk. A vívás már tökéletesen ment neki. De tudta hogy most nem öldösheti le egyesével ezt a sok száz démont. Sesshoumaru mondta neki, hogy a kardjainak nem ez a legnagyobb erejük. Nyilvánvaló volt hogy démoni eredetűek a kardok, de még soha nem próbálta előhívni az olyan támadásokat, mint amilyen Inuyasha Kaze no Kizu-ja vagy Sesshoumaru Syouryuuha-ja. Hát pedig most ki kell találnia valamit. Fél térdre ereszkedett és Midorikora koncentrált. A démonok egy darabig nézték, majd röhögve támadásba lendültek. Mikor már majdnem elérték a lányt, Midayoi felpattant, kettőt pördült, közben a vörös fényben úszó kardokkal az azok körül örvénylő furcsa sárga felhőfoszlányszerű dolgokba vágott. Ahol a sárga fény és a vörös kard találkozott, vörös és narancsszínű örvények jöttek létre. Egyenesen a démonok felé száguldtak, de még elég gyengék voltak, az öt-hat örvény hamarosan elült és nem tett túl nagy kárt a támadókban, csak az első sorokat ritkította meg.

-          Aj-jaj! – nyögte Midayoi.

Rémülten felhúzta a pajzsát, a démonok majdnem elérték, amikor és hatalmas kék villámok cikáztak el a lány orra előtt. Aztán az erős támadás bevonta az egész sereget. Mire a fény elült már csak füstölgő tetemek maradtak a csatatéren. Néma csend maradt csak utánuk. Senki nem mozdult. Aun és Kirara a levegőben lebegtek, Inuyasha és a lepke démon is abba hagyta a harcot. Kagome és Midayoi pedig a magaslat felé bámultak ahonnan a támadás jött. Mido már tudta ki avatkozott közbe. A kavargó porfelhőn át egy magas, hosszú hajú árnyék bontakozott ki. Bő nadrágot és kimonó felsőt, erős páncélzatot és prémet viselet. Jobbjában még megcsillant a gyilkos fegyver. Aztán egyet suhintott a levegőben, a felhevült fegyver gőzölgött. Aztán a démon övébe tűzte a csupasz pengét és lassan hátátfordított, majd visszaindult.

-          Csak nem a nagy Kutya Démon idősebbik fia? – kérdezte az óriás lepke a távolodó démontól. Mikor látta hogy az nem reagál, folytatta – Meg akartad védeni a korcs öcsédet?

Sesshoumaru meg állt de nem fordult vissza. Hangját így is tisztán hallotta mindenki a beállt csendben:

-          Én nem védtem meg senkit. De ha azt akarod, hogy életben maradj, addig, amíg Inuyasha eljátszik veled, és ne én öljelek meg most, akkor ne szólalj meg többet. – azzal tovább indult.

„Letagadta, hogy miattam, van itt! Vagy tényleg csak véletlenül lépett közbe? Mi történik itt? Újra olyan hideg, mint a jégcsap!” – gondolta Mido bánatosan.

-          Elég a beszédből! Most véged! – kiáltotta Inuyasha.

-          Nem hinném! - azzal a homlokából újra megjelent a pusztító fény.

-          Gyerünk lányok! – kiáltotta Inu.

Kagome és Mido egyszerre bólintottak. Kagome megfeszítette íját, Midayoi felhúzta a pajzsot. Inuyasha lehunyta a szemét és hagyta had örvénylejen, szabadon a szélborda a Tetsusaiga körül.

-          Inuyasha várj! Amikor elkezdi a támadást! Akkor! – kiabálta Kagome, de a kezében ide-oda remegett a kifeszített íj.

A démon támadt, Kagome elengedte a húrt. A nyíl csodálatos rózsaszín fénnyel zúgott előre. Inuyasha felemelte a kardot, majd belevágott a szélbe:

- Bakeryuuha! – kiáltotta.

Az örvények között ott világított a rózsaszín tisztító vessző. A támadás telibe találta a nagyra nőtt lepkét. Az örvények széttépték a testét. Mido erősen tartotta a pajzsot, de képtelen volt kiverni Sesshoumaru szavait a füléből. Aztán a viharszerű támadás elült. Mindenki csendben állta. Hírtelen a föld omladozni kezdett, az időfa, a Goshinboku süllyedni kezdett, vissza eredeti helyére. Aun lerepült Midoért, Inuyasha pedig Kagoméval a hátán menekült az omladozó felszínen. A kietlen gyökértenger közepén újra az ezeréves fa zöldellt,, és az erdő visszakapta régi térhódítását.

Mido nem bírta tovább, meghúzta Aun kantárát:

-          Vigyél Sesshoumaruhoz!

A sárkányló irányt váltott, és a démon után repült. Pár perc múlva meg is pillantották a ritkás fakoronák között, ahogy Sessh Rin és Jaken az utat tapossa észak felé. Aun zuhanórepülésbe kezdett, és a kis karaván előtt ért földet. A két szellem csendben méregette a másikat. Aztán a lány törte meg a csendet.

- Azt hiszem beszélnünk kell.

- Nincsen miről. Felelőtlen vagy!

- Sesshoumaru! Magyarázatot követelek!

- Nincs mit mondanom. –azzal a démon elhaladt mellette.

Rin a lányhoz lépett, és megölelte. Majd megfogta Mido kezét, és lehúzta maga mellé, mutatva, hogy súgni akar valamit.

-          Nem tudom mi történt Sesshoumaru nagyúrral, de ilyen amióta azzal a furcsa lánnyal beszéltél. Én nem értem mért! Mond el Mido!

-          Sajnálom Rin. Az a baj hogy én sem tudom. – sóhajtott, kézen fogta a kislányt és a démon után indult.

Lassan besötétedett, de ők még mindig gyalogoltak. Sessh folyamatosan levegőnek nézte a lányt. Aztán Mido a férfi mellé lépett, és megállította.

-          Haza kell mennem! Csak elhozom a cuccaim és indulhatunk tovább!

-          Vidd Aunt. – válaszolta Sessh, de nem nézett a lány szemébe.

-          Nem kísérsz el? – kérdezte Midayoi.

-          Felesleges lenne.

-          De Sesshoumaru, mi van veled? Ha valami bajod van, mond meg! – fakadt ki a lány, de a démon nem válaszolt, sőt rá sem nézett – És engem nézz, ha hozzád beszélek!

-          Menj, majd bevárunk. – nézett a nőre, de szemei hidegen és vészjóslóan csillogtak.

-          Mért vagy ilyen? Azt hittem köztünk ennél jóval több van? – Midayoi érezte, hogy sírni fog, ha most nem megy el.

-          Mért mit hittél, mi van köztünk? – kérdezte a démon.

Midayoi nem tudott válaszolni, csak sarkon fordult, felpattant Aun hátára. Még visszanézett egyszer, az arcán már patakokban folytak le előtörő könnyei. Aztán megrántotta a gyeplőt és elrepültek. A kis csapat csak bámult utánuk. Sesshoumaru valami meg nem fogható fájdalmat érzett, de próbált nem törődni vele. Lassan tovább indult.

Mido nem tudta mennyi ideig utaztak, szinte végig zokogott. Nem akarta elhinni, hogy a férfi egyszerűen eldobta, mint egy követ. Az együtt töltött szép napok keringtek a fejében. Minden pillanatot újra, még egyszer át akart élni. Csak arra riadt fel, amikor Aun leszállt a jól ismert réten. Mido megpillantotta az átjárót. Leszállt a nyeregből, és a sárkánylóra nézett:

-          Elvinnél egy levelet Sesshoumarunak? – kérdezte.

Aun bólintott mind a két fejével. Mido átlépett az átjárón, majd gyertyát gyújtott a szentélyben. Pergament és pennát gyorsan talált, de tinta után sokáig kellett kotorásznia. Aztán az oltárra tette a lapot és írni kezdett.

„Drága Sesshoumaru Nagyúr!

Nem tudom, minek köszönhetem a viselkedésed, én nem vétettem ellened semmit.

Azzal remélem tisztában, vagy hogy soha többé nem fogok visszamenni a középkorba, mert az érzéseim nem engednek. Nekem te a világot jelentetted, de te eltaszítottál. Ha gondolod Aunval küldhetsz válaszlevelet, de kérlek, ne gyere át az én időmbe, mert arra képtelen lennék, hogy újra lássalak. Én egész szívemmel szerettelek, és az érzéseim nem fognak változni, az idők végezetéig. Olyan fájdalmat okoztál, amit nem tudok elfelejteni. Köszönöm a megértésed, remélem, boldogulsz, soha nem felejtelek!

Rint ezerszer ölelem:

Midayoi”

Mido összehajtotta a lapot, és viaszt cseppentett rá. A forró képlékeny viaszra pecsét képen a medált nyomta. Aztán visszalépett az átjáróba, majd Aun nyeregtáskájába rakta a levelet. Megsimogatta könnyes szemmel a sárkánylovat:

-          Tudtam, hogy mi nem lehetünk együtt, de hogy csak ilyen kevés időnk jutott, azt nem gondoltam volna. Démon, szóval lehet, hogy soha nem voltam fontos neki, de az utolsó mondata sok volt. Szerinte semmi nem volt köztünk. – beszélt Mido a lóhoz – Azért írtam, mert még utoljára meg akartam mondani neki, amit szóban eddig nem mertem. El akartam mondani neki, hogy szeretem! Jaj, Aun – és a ló két feje közé borult sírva, a sárkány ló gyengéden rárakta az egyik fejét, mintha átölelné, Mido miután elcsendesedett a sírása folytatta – kérlek vigyázz Rinre! És ha gondolod, gyere el néha erre a rétre, később, ha már nem fájnak ennyire ezek az emlékek, talán átjövök! Ég áldjon! – fejezte be a lány és zokogva visszafutott az átjárón.

A sárkányló még egy darabig némán állt, aztán lehorgaszttotta mind a két fejét. Aztán fel is kapta. Egy fehér árnyék lépett ki az erdőből. Sesshoumaru volt. Csak ő tudta volna megmondani mennyi ideje állt ott. Aunhoz lépett és elvette a levelet. Gondolkodás nélkül feltörte a pecsétet és olvasni kezdet. Amikor a levél végére ért, újra ellőről kezdte. Majd összehajtotta és elrakta. Nagyot sóhajtott és az átjáró elé lépett, de nem ment át. 

- Miattad tettem. Kikyou jól mondta, a te sorsod az ékkőtől függ, nem lehetsz szabad. Nem akarom egy fához szegezve végezni, mint Inuyasha. Papnő vagy, viseld a magányt, akár hogy is fáj. – mondta a vörösen derengő átjárónak.

Aztán visszaindult Rinékhez, Aun követte.