9. rész

 Seya arra riadt, hogy nyakába kellemetlen fájdalom áll be. Álmosan nyitotta fel szemeit, mire tekintete azonnal találkozott az őt fürkésző arany szempárral. Pár pillanatig nézték egymást, majd a lány elfordult, és gyorsan ruhái után nézett. Gémberedetten mászott a már száradó ruhadarabok mellé, magában ecsetelve milyen lehetetlen dolog ülve aludni. Felpillantott a táncoló lángokra. Valaki idő közben pakolhatott a tábortűzre, mert az majdhogynem kétszer annyira lobogott, mint amikor ő megrakta.

Örömmel tapasztalta, hogyha nem is lettek patyolat tiszták ruhái, és keményre száradtak vasalás nélkül, de végre visszahúzhatta őket. Már éppen átbújt volna a felöltőn, mikor a férfi megszólalt.

-         Ne öltözz fel.

Seya nagyot sóhajtott. Inkább már fel sem háborodott. Ugyan min tudna Ő még meglepődni?

-         És mért? – sóhajtott újra, ahogy a démon felé tekintett.

Sesshoumaru a már régebben előkészített kis batyu felé bökött fejével, ám úgy nézett ki rendes választ nem ad. A lány még az előzőeknél is nagyobb sóhaj kíséretében, könnyű haoriban, mely alatt csak egy vékony felső volt, és derékon alul teljes ruházatban indult meg a csomag felé, miközben az inget mellkasa előtt egyik kezével összefogta. Kíváncsian térdelt le a batyu mellé, majd gyorsan és ügyesen kicsomagolta. Kis bőrtasakokat talál, egy tálba rakosgatva. A tál mellett még egy félgömbfejű törő kanál is volt. A nő nem bírta ki, hogy kétkedő furcsa tekintettel ne nézzen vissza a még mindig kényelmesen üldögélő démonra.

-         Mi ez? – kérdezte hitetlenkedő hangsúllyal.

-         Neked kéne tudnod.

A lány óvatosan kiemelte az egyik kis bőr zacskót, majd széthúzta a zsákocska száját összekötő szalagot. Beledugta mutató ujját, mire valami darabos anyagot tapintott ki. Óvatosan bele szagolt, erre már elkerekedtek a szemei: borsmenta. Gyorsan visszapillantott a démonra, ám az lehunyt szemekkel ült csak, Seya inkább kibontott még egy zsákot. Elképedve tette le azt is mikor bele szagolt, és így járt a következőkkel is. Aztán már nem bírta ki, a férfi felé fordult:

- Sesshoumaru! Mi ez az egész, hogy kerülnek ezek ide? Ez, ezek a gyógyító kenőcsömnek az alapjai.

- Örülök, hogy rájöttél – nyugtázta a szellem, majd könnyedén felállt, a nő fölé magasodva. Kissé lehajtotta fejét, hogy a lányra tudjon nézni – Valahonnan sejtettem hogy ezek nélkül Te nem érsz vissza egy darabban Északra. – beszéd közben a kutyaszellem hátra dobta egy előre csúszó ezüst tincsét, majd elindult a tó felé.

A lány egy darabig figyelte ténykedését, miképpen ki halássza a tisztára mosódott haorit, majd visszasétál a tűzhöz, és a páncélt könnyedén egy kézzel felemeli, a lehető legközelebb rakja a lángokhoz, majd ráteríti a ruhát. A súlyos acéltömeg megemelésétől még csak egy vonása sem változott a démonnak, úgy rakosgatta ide-oda akár egy tollpihét. A nő zavartan fordult újra az örömteli kis csomag felé, csak onnan szólalt meg:

- Hogy kerül ez ide? Hiszen… - nem fejezhette be.

- Tudom. Aun és Jaken először a palotában voltak, csak utána értesültek róla, hol várjuk be őket. Még ott meghagytam Tomonak hogy mit, küldjön utánunk.

- Valamit nem értek. Ha tudtad, hogy ők oda jönnek mért indultunk el előbb?

A szellem elfordult, mintha csak bántaná az emlék. Végül még is válaszolt.

- Elég sok volt ez így is. Nem akartam hogy az egész palotát lerombolják miattam.

- Miattad?

- Ha nem vetted volna észre én és a Nyugat voltunk a célpontok. Jobbnak láttam, ha szabad ég alatt folytatjuk…

- Szóval ezért volt olyan sürgős… - tűnődött a lány, miközben lassan felkelt és elsétált a tóig hogy vizet hozzon, majd visszatért – Sesshoumaru. És amit a múltkor mondtál… Azt még mindig úgy gondolod? – a lány lassan beleöntötte egyesével a tasakok tartalmát, miközben pépet készített belőlük.

A démon közben mellé guggolt, nézte, ahogy a fehér kis kezek dolgoznak. Valami furcsa okból kifolyólag társaságra vágyott. Unta a néma hallgatást, ami nála különös dolog volt. Seya érezte a kis mozgást maga mellett, de csak akkor nézett fel egy másodpercre, amikor megpillantotta a majdhogynem földet érintő előre bukó fehér, fénylő szálakat. Aztán már csak kellemesen hallgatta a démon baritonját. Valahogy ha Sesshoumaru beszélt mindig élvezettel hallgatta a hangját. Nem is értette miért…

- Arra gondolsz, hogy a Nobunagáknak köze van-e a támadáshoz? 

- Arra. – egy pillanatra megállt a kanál a nő kezében.

- Lassan úgy érzem ez már bizonyos. Nekik állna csak módjukban. Talán…

- De mért? – Seya hangjából túlságosan érződött az ingerültség.

- A miértre nem tudom a választ…

- És én? – kérdezte fel sem pillantva a lány, miközben egy bottal parazsat söpört félre, és rá rakta a cserépedényt. 

- Mondtam, már mit gondolok. Lehetséges, hogy Aya erről mit sem tud. De veled nem törődtek, ezt mutatja, hogy nem is érdekelt senkit Északról, a hogy léted.

- Nekem elég, ha Aya nincs benne! Csak ő számít, elvégre én Őt szolgálom. Azt mondtad a levél sem biztos, hogy tőle származik közvetlen.

- Így igaz. Nem volt rajta… - a taiyoukai félbe hagyta a mondatot.

Seyako csak a nagy csendre tekintett fel. Megmert volna esküdni rá, hogy egy pillanatra zavart látott a földet pásztázó borostyán szemekbe. Tudta hogy nem tartozik rá, és hogy fájni fog, ha rákérdez, de nem bírta ki:

-         Mi nem volt rajta? – közben gyorsan a forrósodó trutymóba szórt újabb adalékokat.

-         Aya… illata…- Sesshoumaru képtelen volt máskép fogalmazni, de meglepetten és a lelke mélyén csalódottan tapasztalta hogy Seyako egy arcizma sem rándult meg a hallottak után.

„Úgy beszél, mint egy szerelmes férfi. De akkor meg?” – egy kétségbe esett szemlehunyást nem bírt megállni pár perces csend elmúltával a lány – „Mi ez az egész? Seyako mibe keveredtél? Csupán álom lett volna minden? A fürdő, a konyha, az éjszaka mikor mellettem volt, a csók? Nem annak a csóknak valósnak kellett lennie!” – futottak össze a lány szemöldökei – „De nem gondolhatok erre. Nem, nekem ez nincs megadatva, és neki sem! Miköztünk soha semmi nem lehet… Yokatta (istennő), már erre gondolok? De mért, én nem lehetek…” – inkább bele sem gondolt, levette az edényt a tűzről, ami bizony jól átforrósodott megégetve ujjait.

A tál elgurult, és mindketten egyszerre nyúltak érte, nehogy kiömöljön a porba, az okkerszín pép. A lány nem is tudta miért, de automatikusan visszakapta kezét, ahogy ujjai megérintették a férfi ujjait. Az érzés kísértetiesen hasonlított egy ugyanilyen találkozásra; „Az erdő egy ligetes részén álltak, mindketten a hamvadó tábortüzet figyelték. Pár méternyire tőlük a Nyugati határfolyó hömpölygött. A lány szinte újra érezte az akkor átélt zavart. Ugyan olyan volt az érintés, mint akkor, ott a tisztáson. Mikor ujjai becsúszta a szellem tenyeréhez, majd összekulcsolódtak az övével. Akár egy köszönöm… És még is! A legcsodálatosabb az volt, hogy Sesshoumaru ha gyengén és alig érezhetően is de megszorította a az ő kezét…” – Seya magához tért az álomszerű emlékből, neve említésére.

- Seyako? – nézett rá kérdőn a férfi, látván a lány elmélázását.

- Gomen… csak elgondolkodtam. – Seya akarata ellenére kissé elpirult, végül a csend kezdett kínossá válni, mire megköszörülte torkát – Most mi lesz? – pillantott a kész főzetre.

- Vedd le a haorid. - jött a tömör válasz, mit kivételesen egyikük sem értett félre.

Seya hátat fordított ültében a szellemnek, súlyát visszaengedte maga alá húzott lábaira. Kissé remegő kézzel nyitotta szét eddig csak lazán összefogott haoriját, majd engedte, hogy a ruhadarab lecsússzon vállairól, és csak a sarkain megakadva álljon meg. Pillanatnyi szünet után széthúzta a hadajubanját (alsó ing) és akadozva de kibukkantak belőle vállai, majd annak bő ujjaiból is kihúzta kezeit. Teste libabőrös lett, ahogy közvetlen érintkezett a friss barlangi levegővel.

Sesshoumaru közvetlen közelről csodálhatta meg az iszonyatos tépés nyomot. A lány bal lapockájától indult egészen el jobboldalra majdhogynem a csípőcsontig. Látszott hogy többször hegedésnek indult, majd felszakadt, fekete varra borított széleit szinte mindenhol. A démon magában elborzadt, hogyan tudott egy ilyen sebet halandó ember elviselni. Ráadásul egy nő. Majdhogynem belegondolt milyen fájdalmakat kellet kiállnia, miközben egy szót sem szólt. Valahol mélyen a férfi tudatában egy gondolat fogant meg: „Az én hibám”. 

Seya hallgatózott, a néma csendben, ám fülében doboló vére igen nehezítette ezt. Finom érintés futott végig a nyakánál, a férfi elhúzta tincseit, majd átdobta jobb vállán. A nő is hátranyúlt, hogy az utolsó akadályozó szálakat is előre húzza, ezzel is takarva mezítelen testét. Karjait maga mellé húzta, ám hátulról még így is sejteni lehetett a gömbölyű melleket jelző lágy domborulatot. A démon gyorsan a főzetre terelte gondolatait, amint felfedezte ezt. Megemelte a tálat, majd jobb mutató és középső ujját belemártotta a még kissé kellemetlenül meleg kásás anyagba. Aztán lerakta a cserépedényt és ballját a lány vállára, rakta, hogy annyira ne rémüljön meg az érintéstől.

Hírtelen csapta meg orrát az a jól ismert illat. Vadvirágok esőáztatta édes illata, mely befurakodott minden gondolatai közé. Ismeretlen, kellemes bizsergető érzést kiválva ezzel. Kicsit még közelebb hajolt, szinte érezte, ahogy bőrét egy láthatatlan parfümfelhő érinti meg. Döbbenten kellett rájönnie ismét az a vágyakozó érzés kerítette hatalmába. Kívánta ezt a nőt, úgy ahogy eddig még senkit sem. Színtiszta fizikai vonzalom érzése, olyan erősen hogy majdhogy nem eltökélt szilárdságát is megdöntötte. A lány hangja riasztotta fel kalandozó ábrándjaiból.

-         Sesshoumaru… - Seya hangja megremegett.

Megérezte, hogy a démon közelebb hajol hozzá, és onnantól úgy vélte, mintha tűz égetné bőrét, pedig közben a hideg futkosott a hátán. Bátortalanul folytatta csak:

-         Ez így nem lesz jó… Valószínűleg – valamiért dadogni kezdett, ahogy folytatni akarta – valószínűleg el fogok ájulni. Főleg mivel nagyon fáradt vagyok. És nem fogok tudni csendesen mert ettől… - újra megakadt, de már nem is volt szüksége rá hogy befejezze.

A férfi szabad kezével átnyúlt a válla felett, és a tőle telhető leggyengédebben tenyerét a lány szájára tapasztotta. A nő megadóan megfeszítette hátát, mint egy ellentartás végett, lehunyta szemeit és várt a földöntúli kínokra. Sesshoumaru fújt egyet, majd határozott mozdulattal a sebre kente a zselésedő gyógyírt. Pillanatokon belül érezte, ahogy a lány teste görcsösen megrázkódik, de nem törődött vele. Ujjait újra az edény tartalmába mártotta, majd fojtatta. Bekente az egész hosszú, gennyesedő sebet, miközben minden mozdulatára néma sikoly volt a válasz. Megérezte, ahogy a nő elveszti uralmát fájdalomtól lángoló teste felett, és még épp időben nyúlt érte. Jobbat nem tudván balra húzta egy kicsit, így Seya lecsúszott sarkairól és bal felével a mellette térdelő férfira dőlt.

Sokáig ültek így csendesen, érezvén az éget hús és bőr szagát. Aztán minden múlni látszott, hamarosan kirajzolódott a rózsaszínhegedő vonal, mely az egykori vágást jelezte. A lány eszméleténél volt, zihálva kapott levegő után, amikor is Sesshoumaru elhúzta kezét a szája elől. A zihálásból lassan fojtott zokogás lett, melyet a kiömlő könnyek sós illata is alátámasztott. Seyako vállai rángatóztak, ahogy próbálta magába fojtani hüppögését. A férfi jobbjával elhúzott a hegedő sebtől pár kósza hajszálat, és átdobva a lány vállán alig észrevehetően megsimított a nő arcát közben. Nedves volt. Erre a mozdulatra mintha csak még erősebb zokogás lett volna a válasz.

A démonnagyúr nem tudta mit kezdjen most a karjaiban szenvedő törékeny testtel. Valamit akart tenni, szánalomhoz hasonló érzések kavarogtak lelkében, ám ezek még is másak voltak. Ösztönei azt diktálták, tegyen valamit a lány keserű fájdalma ellen. Nem akarta így látni, jobban szerette azt az erős, talpraesett, magabiztos nőt, akit megismert Seyában. Habozva érintette meg a lány selymes karját, majd óvatosan még jobban maga felé fordította a rázkódó karcsú testet, és gyengéden átölelte.

Magában számolta a másodperceket, mikor is csattan a következő pofon. De valahol belül úgy érezte, hogy megéri, ezért a jelentéktelen kis fajdalomért kockáztatni. Képtelen volt máshogy tekinteni a karjában tartott alakra, mint egy gyönyörű, megbabonázóan vonzó nőre. És ez rossz volt. Főleg mivel annyi féle; társadalmi, faji és még egyéb különbségek is elválasztották őket. Legfőbbként Ayasiho Nobunaga.

Seyakot boldogság járta át, ahogy megérezte az ölelést. Csökkeni vélte kínjait az erős, ölelő karok között. Ismét ugyan az, az érzés, mint a tó partján, azon az estén. Biztonságban érezte magát, miközben valami más, ismerős, bizsergető érzés is átjárta testét. Egy olyan érzés, amit nem lett volna szabad éreznie. Most nem törődött ezzel, amennyire csak tudott a férfihez bújt, hogy érezze a démon testének kellemes melegét, a puha bőrt, az erős izmokat. Mindent. Rá sem eszmélt arra, hogy mit csinál, mikor már arcát az erős vállakon nyugosztotta, átölelve a férfit. Nem akart megmozdulni, még is valami arra késztette, hogy beszéljen:

-         Mért csinálod ezt? – suttogta bele a parázsló félhomályba.

-         Mit? – kérdezett vissza a démon, pedig pontosan tudta mire gondol a lány.

-         Mért játszol velem?

A kérdés annyira konkrét és éles volt, hogy egyszeriben mindketten megijedtek tőle.

- Nem játszok…

- Akkor meg mi ez az egész? Egyik pillanatban mellettem vagy, és bebizonyítod hogy… - Seyako megakadt.

- Hogy? – a youkait érdekelte a válasz.

- Hogy nem olyan, vagy mint amilyennek mutatod magad. És már nem tudsz nekem hazudni, már nem! Azok után… - ismét csend, melybe Sesshoumaru hangja szólt bele.

- Azok után?

- Minden után. Én elismerem hogy fontos vagy nekem! Kellemeset csalódtam benned a megismerkedésünk óta. De közben azt hittem társakká váltunk. Együtt utazunk, közös a célunk és az érdekeink. Ám te még is lekezelsz, és ahol csak tudod, hangoztatod a felsőbb rendűségedet! Pedig nem ez volt köztünk…

Nem kapott választ, csak mintha az ölelés finomodott volna még simogatóbbá. Kicsit meglepetten érezte, hogy amint a férfi lehajtja a fejét, az érintkezik az övével, mintegy a szőke hajra fektetve arcát. Így még közelebb tudhatta magához a taiyoukait.

-         Nem érted… én nem akarok többet, mint melletted lenni. Melletted lenni, mint egy barát… - végül hozzá tette immáron csak saját magának – Mert nem akarhatok mást.

„Mint barát…” – ismételte a kutyaszellem – „De ha nekem nem úgy kellesz, mint egy barát?” – mélyet sóhajtott, majd ha még létezett még jobban átölelte a lányt, nem is törődve azzal, hogy karjai lassan a fedetlen felsőtestet teljesen bebarangolják. – „Már bánom, amiért olyan durva voltam veled. De nem tehetek mást, ha távol akarlak tudni magamtól, ha csak a célra akarok koncentrálni. Egyszer majd megérted, nekem kötelességem van… épp úgy ahogy neked esküd. Nem lenne szabad megszegnünk… de…” – a férfi bele sem gondolt, hogy a lány, ha akaratán kívül is, de minden gondolatát ismerte e pillanatban – „De már régen túlléptük azt a határt…” 

„És pont ezért fáj! Pont ezért kell megküzdenem magammal akárhányszor mellettem vagy!” – hunyta le fájdalmas kék szemeit, a lány megnyugvást keresve – „Ha nem tudnám hogy csókolsz, ha nem tudnám milyen az amikor Te ölelsz át! Akkor minden más lenne… könnyebb lenne.” – Seya beleborzongott az emlékbe. Újra meg újra át akarta élni, de józan esze nem engedte. Tiltani akarta még az emlékezést is. 

A tűz lassan leégett, ők még mindig ugyan így ültek, az egyre homályosodó barlangban. A lány már érezte, ahogy minden tagja elzsibbad, mindene könnyűvé válik. Az utóhatás elkezdődött, és immáron minden izma ellazult, és ha akart volna sem tudott, volna megmozdulni. De neki pont jó volt így. Sesshoumaru törte meg a beálló, sokatmondó csendet.

- Tudsz mozogni?

Apró fejrázás volt a válasz. Aztán a lány nyakát megfeszítve felnézett a férfira.

-         És ez most rosszabb lesz. A seb a gerincemnél volt, pontosan elhaladt a főbb idegpályák felett. Ahogy a krém feloldódott mindenem lebénult. Sajnálom, de ez még időbe fog telni.

-         Bőven van időnk hajnalig.

Ismét bólintás volt csupán a válasz, majd a lány visszahajtotta a fejét a démon vállára.

-         Túl sok gondot okozok neked…

-         Nem számít.

-         Azért örülök hogy mellettem vagy. Sok mindent tanultam tőled.

-         Tőlem? – Sesshoumaru meglepődött. Vajon mit tanulhatott tőle egy halandó lány.

-         Igen. És sok mindenért hálával tartozok neked. Többek között, azért mert elviselsz…

Egy kissé gonosz szájgörbítést kapott válaszul, amit ugyan nem látott, de lelki szemei előtt ott lebegett. 

-         Egy hisztis, neveletlen, beképzelt fruska voltam. De ez a Te hibád is…

-         Lehet… - a férfi nagyot sóhajtott, majd lassan mozogni kezdett – ha tudsz, kapaszkodj egy kicsit.

Seya ólomnehéznek érezte karjait, de azért nagy nehezen a férfi nyaka köré fonta őket, teljesen elfelejtkezve melleinek takargatásáról. Erre csak akkor jött rá, amikor Sesshoumaru már felemelve őt felállt. Úgy nézett ki a férfinek is feltűnt a különös érintés, egy pillanatra lenézett a lányra, miközben arany tekintetében kaján fény villant. Tudta hogy most bármit is tenne a lány nem tudná őt ismét felpofozni. Sőt, semmit sem tudna tenni ellene. És ez mosolyt csalt ajkai köré, de gyorsan el is rejtette azt. Seyako türelmesen lehunyta szemeit, nem volt abban a helyzetben, hogy ribilliózzon. És talán nem is akart.

A kutyaszellem megkerülte a kis tábortüzet, majd a lányt lerakta a prémre, melyen eddig ő pihent. Már éppen elengedte volna a nőt, de Seya nem engedte neki. Kíváncsian fúrta tekintetét az óceán kék szemekbe, olyan közelről, hogy érezte a nő tovaszálló lélegzetét. Kényszeredetten nagyot sóhajtott, kifejezvén a lelkében dúló harcot, végül a lány megszólalt.

- Ne. Előbb, rakd rám a felsőm. Kérlek…

Sesshoumaru nyújtózkodott egy kicsit majd, szépen fokozatosan távolodva a lány testétől felhúzta rá a szétnyitott haorit. Még egy darabig kiélvezvén a másik közelségét nézték egymást, aztán a férfi felállt és elsétált a tóhoz. Nyílván azzal a céllal, hogy gyorsan és határozottan törölje előző gondolatait. Seya csak nézett utána, a nyakáig felhúzott ing alól. Ólmos fáradtság ülte meg pilláit, mik maguktól lecsukódtak.

Egyszer riadt csak fel, nem sokkal azután hogy elaludt, arra hogy a férfi visszatér a hamvadó tűzhöz újabb adag ágakkal. Próbálkozva fordult az egyik oldalára, és örömére sikerült is, habár a mozdulat lassú és akadozó volt. A szellem ránézett, mire a nő egy ásítást elnyomva suttogva megszólalt.

-         Ha akarsz…

Nem fejezte be a mondatot, a démon biccentett, mintha csak ő rendelkezne gondolatolvasó képességgel. Ahogy végzett a tábortűz felélesztésével, Sesshoumaru haorija után nyúlt, felhúzta de az obit nem kötötte vissza, csak hanyagul összehúzta az ing két szélét. Némán leült a lány mellé, és nézte a tüzet. Seya elmosolyodott, egyik kezét kitolta a testét fedő anyag alól, és megérintette vele a démon karját. Már félálomban volt, mikor halványan érezte, Sesshoumaru másik kezét az övére helyezi. Aztán már a gyógyulás mély álmába merült. 

Folytatás következik…