7. rész

Seya reggel korán kelt, mindenkinél előbb, de tudta hogy Sesshoumaru egész éjjel nem aludt. Azt is tudta, hogy miért. Körülöttük egész éjszaka nagy volt a mozgás. Szellemek húztak el, mind velük párhuzamos irányba, mintha csak vonzaná őket valami. A mozgolódó aurák között a lány sem tudott jól aludni. Így hát a reggel első fényeivel felkelt, és elindult eleséget gyűjteni. Nem akarta hogy esetleg ez miatt keljen a nagyszellemnek rá várnia.

Ahogy a lány eltűnt a fák között Sesshoumaru is felkelt, és ahogy elhaladt amellett a tölgy mellett ahol a nő éjszakázott, egyből megcsapta orrát a vérszag. A barna törzsre tekintett; néhol már megszáradt néhol még vöröslő vérfoltokat látott. „Megsérült és nem szólt. Ostoba halandó.” – nagyot sóhajtott miközben elindult a nő után. Jaken rémülten kezdte összeszedni magát és Aunt, mikor megpillantotta, hogy nagyura távozik. Aztán még el sem érte az első fákat, amikor is valami láthatatlan erő visszadobta a tisztásra. Röptében félszemmel még látta hogy Sesshoumarut is megingatja ez a különös jelenség, aztán fénygömb formájában eltűnt szemei elől a szellem. Ő pedig huppanva, gurulva földet ért. Lihegve ült fel, és nézett a levegőbe menekült Aunra. A sárkányló sárga szemeivel, ugyanazon értetlenséggel nézett vissza rá. 

Sesshoumarut váratlanul érte az energia mező hírtelen áramlása, és a halk sikollyal egybekötött taszító légáramlat közepette már tudta kihez kapcsolja a jelenséget. Egy pillanatra hagyta, hogy testét elsöpörje a tiszta yaki, mely kicsit borzolta is idegeit, aztán alakot váltott. Így már könnyedén suhant előre. Nem kellett nagy utat megtennie hamarosan meglátta a lányt. Seya a fák között állt, előtte egy vörös bikaforma démon feküdt, majdhogy nem teljesen a földbe préselődve. A kutyaszellem megállt mindkettőjüktől tisztes távolságra és érdeklődés nélkül körbe nézett.

A vörös behemót mellső karszerű kezeire támaszkodva kitornázta magát melegágyából. Először szén szemeit a lányra majd a közömbösen szemlélő inuyoukaira emelte. Utóbbi jobban lekötötte figyelmét. Nagyot mordult, mire mérges gőzök szálltak ki szőrős orrlyukaiból.

- Takarodj innen kutya! A halandó az enyém, és most elviszem! – a nyomaték kedvéért nagyot dobbantott patás bikalábával.

Seya érdeklődve figyelte, vajon ebből mi sül ki. Biztosra vette hogy a jég álca alatt Sesshoumaruban felment a pumpa. Ismerte annyira a szellem EGO-ját, hogy sejtse, ezt a bika, nem ússza meg élve. Még is, őt is bele keverte a dologba. „Vajon ebből mi sül ki?” – mérte végig újra a két démont. 

-         És ha nem adom? – kérdezte Sesshoumaru, miközben hanyag mozdulattal maga elé emelte jobb karját begörbített lassan halványzöldre váltó ujjaival.

„Mi az hogy nem adod? Tudtommal nem vagyok a tulajdonod!” – zsémbelt magában a nő, és kíváncsi bosszúsággal elmosolyodott – „Na mindjárt meglátjuk!” – gondolta. Összehúzta szemeit és már jött is a jól ismert ezüstvillanás, a kis szédüléssel. De a megszokott hatás sem maradt el. „Mi az hogy a Tiéd? Apró darabokra téplek te senki! Legalább tudnád ki ellen harcolsz, ostoba. Seyako az e…” – a gondolat végét már nem hallotta a lány. Félbe szakították a bika szavai.

-         Ő a kulcs a hatalomhoz! Én voltam itt előbb úgyhogy kotródj! – fújtatott újra a bika, ám láthatóan bizalmatlanságot szült arcára az ezüsthajú szellem támadó állása.

-         Hogy mi vagyok én? – kotyogott bele kikerekedett szemekkel a lány.

Sesshoumaru is szólni akart, de aztán meggondolta magát és így már mindkét szellem a lányra meredt. Végül a vörös bika lassú léptekkel elindult a nő felé. Seya a szeme sarkából látta, hogy a kutya szellem megrándul, szinte érezte, ahogy izmai ugrásra késszen megfeszülnek. „Vajon megmentene, vagy csak magamra számítsak?Sőt  esetleg ő is tud valamit, amit én nem?” – kérdezte magától Seyako, de a közeledő monstrum ismét megszólalt.

-         Halandó. Te vagy a kulcs a hódításhoz! A látomás megmondta, négy nappal ezelőtt!

-         És azt nem mondta meg a látomás, hogy nem szeretem, ha kora reggel, magukról sokat gondoló, ostoba szellemek rám támadnak? – a nő gyorsan alapállást vett fel, kardja markolatára téve kezét.

A levegőben izzott a feszültség. Látszott pillanatokon belül összecsapnak, aztán ez még is elmaradt. Könnyed villanás, és Sesshoumaru már a felek között ált. Nyugodtnak tűnt, mint aki teljesen biztos a dolgában. Úgy állapodott meg köztük, hogy a lányt maga mögött tudja.

- Seyako, menj hátra. – utasította a lányt.

- Már mért mennék? Ez az én harcom. – dacoskodott a lány, és kilépett a szellem háta mögül.

- Azt mondtam, menj. – emelte fel a hangját a démon.

- Még egy halandó asszonynak sem tudsz parancsolni? És akkor még te nevezed magad youkainak? – húzta el széles száját a bika.

Még mielőtt bármelyikük észrevette volna Seyako elrugaszkodott a talajtól, miközben kivonta kardját. A bika szellemnek meglepődni sem volt ideje, egy lüktető penge hasított jobb karjába és a lány egy könnyed fordulatára elválasztotta testétől a végtagot. A nő puhán, félig mögötte ért földet. Kezében az egyszerű szamuráj kard fehéren pulzált.

-         Eltakarodsz, vagy még vannak fölösleges testrészeid? – kérdezte Seya, de alig bírta elnyomni lihegését.

Bele sem gondolt hogy ilyen nehéz lesz. Már nem is emlékezett rá hány hónapja nem edzette se, testét se elméjét. Amióta elhagyta az északi palotát. Olyan volt mintha minden titkos tartaléka elpárolgott volna, és csak erőfeszítések árán tudta ezt az egyszerű energiaátvitelt is létrehozni. Ráadásul az éjjel bevarasodott seb most ismételten felszakadt, erős fájdalmakat okozva a lánynak.

-         Te utolsó… - a bika nem tudta befejezni élve utolsó elkezdett mondatát.

-         Dokkasou - vágott közbe Sesshoumaru hangja.

Seyako rémülten húzta be a nyakát. Egy pillanatra mintha minden elsötétedett volna, majd zöld fényes pengék szelték a levegőt. A következő percben a már csak megfeketedett húsdarabok maradtak a démon helyén. Ahogy a lány felpillantott már csak a távozó kutyaszellemet látta. Lassan követte, de egy valamiben biztos volt Sesshoumaru nagyon mérges most rá.

-         Nem érdekel… - vont vállat, minek eredménye képen újabb vérpatak indult meg lefelé hátán, hogy derekánál a vastag obi felszívja.

Így kezdődött el ez a nap is.

Délfelé járhatott az idő. A hegyek közt kanyargó úton négy alak menetelt, mindannyian tisztes távolságra egymástól. Legelöl egy ezüst hajú férfi haladt mögötte liba sorban egy zöldes bőrű, barna ruhás kisebb démon, az mögött egy sárkányló. A sort egy bosszús arcú lány zárta.

Pár perccel ezelőtt Sesshoumaru és Seyako még egymással kiabáltak, és a démon e napom harmadszorra fenyegette meg a lányt, hogy megöli, ha nem változtat a viselkedésén. A válasz mindannyiszor ugyan az volt, kihívó sejtelmes mosoly melyről egy dolog sütött: Úgy sem tudod megtenni. És mindig a lánynak lett igaza.

Most jött a pár perces feszült csend, de két utazó társuk biztos volt abban, hogy ez még nem az utolsó veszekedés volt aznapra. Ez ment lassan három napja, amióta elmúlott a fagyos némaság. Néha már komolyan attól féltek, hogy egymásnak ugranak, ám ha az emberlánynak nem is a démonnak végül mindig megjött a józan esze. Most magában azt latolgatta, vajon mikor volt utoljára, hogy valaki ennyire fel tudta hergelni. Aztán egy kaján mosoly ült ki arcára. Kevés ilyen lény volt, és azok is már mind a mezsgyére (A szellemek, ha meghalnak a másvilág és az e világ közötti mezsgyére kerülnek.) jutottak.

Seya szintén el volt foglalva a maga gondolataival. Halálosan fáradtnak érezte magát. Az elmúlt napokban folyamatosan gyalogoltak és folyamatosan harcoltak. Napi átlagban 5-6 démonnal végeztek, ami az inuyoukait nem viselte meg, de a lányt igen, pedig próbálta tartani magát. Kisebb nagyobb sikerrel. Néha már lehunyt szemmel gyalogolt, hogy azzal is pihentese magát, de ez sem ért fel a napi 8 óra alvás hiányával. Ennek tetejébe még napi rendszerességgel került nézeteltérésbe a szellemmel, aki minden áron irányítani akarta őt. És ezt Seyako rosszul viselte, így hát, már vagy tíz szer részesült életveszélyes fenyegetésben a héten. Egyszer sem vette komolyan, habár az utóbbi időben kezdte érezni, hogy Sesshoumarunak előbb utóbb el fog fogynia türelme.

Ami viszont a legjobban zavarta a lányt, az az volt, hogy ahányszor összeütközésbe kerültek más démonokkal mindenki rá hivatkozott. Mindenkinek ő kellett volna, ő a kulcs. Ám hiába is kérdezte a nagyszellemet, az sosem adott kielégítő választ. Általában ebből szoktak a legnagyobb viták kerekedni.

Sesshoumaru váratlanul állt meg, ezért az egész kis karavánnak így kellett tennie. Seyako lassított majd csak egészen a férfi mellett állt meg. Először felnézett rá, majd miután a démon arcáról semmit nem tudott leolvasni követte annak tekintetét. Előttük egy magas, sziklafalba vájódott katlan kezdődött. A hegyek olyan közel kerültek egymáshoz, hogy az eddig köztük folydogáló patakocska már alig tudott keresztül törni itt. Ugyan úgy nézett ki, hogy beljebb valamivel tágabb lesz a szurdok, még így sem tartozott a kényelmes típusba. A magasban dögkeselyűk, köztük démon madarak köröztek.

-         Mi lesz? – kérdezte a lány.

Nem kapott választ, a szellem még ezen gondolkodott. Ha rajta múlik egyszerűen felveszi szellemgömb alakját és átsuhan az egészen, de társai erre nem voltak képesek. Muszáj volt mérlegelnie a kockázatot és az esélyeket. Ami a legriasztóbb volt, hogy megsaccolni sem tudta milyen hosszú a völgy, a víz elmosta a szagokat, a kanyarok miatt éles szemei sem láthatták a végét.

Filozofálásából kardjának hírtelen támadt mocorgása ébresztette ki. Már napok óta mindig ez történt, ha válaszút elé kerültek. A Tenseiga nem akart nyugodni. A lány is megfigyelte már a kard mozgolódását, és arra is felfigyelt, hogy az Agyar körül egyre jobban kezdett valami különös, erős aura kibontakozni. Ezt eddig még nem tette szóvá Sesshoumarunak, amúgy sem voltak túlzottan beszélő viszonyban.

-         Át kéne mennünk… - szólalt meg a férfi, miután a kard lecsillapodott övében.

-         Tökéletes célpontok leszünk egy támadáshoz. – nyugtázta a nő.

-         Talán nem tudod megvédeni magad? – tekintett le rá a démon.

-         Még ha így lenne, akkor is életben maradnék… - Seyako ajkai gonosz kis mosolyra húzódtak – Mert valaki meg fog védeni…

-         Ne vegyél rá mérget. – húzta el a száját a szellem is – Lehet, hogy elcseréllek valakivel, ha így folytatod. Én nélküled is képes vagyok megtalálni a So’ungat.

-         Hoppá! – villantak fel a lány szemei. Sesshoumaru tudta, elszólta magát. – Szóval ezért van rám szükséged.

-         Ki mondta, hogy szükségem van rád? – azzal a démon gőgösen elindult be a csapdát sejtető sziklafalak közé.

A lány elégedett volt. Mindig is érezte, hogy ez lappang a dolgok mögött, azon nem is gondolkozott vajon mit fog választani. Viszont egyre jobban érett benne az elhatározás, hogyha hamarosan nem térnek vissz az Északi útra, ő bizony faképnél hagyja társát. Kapcsolatuk így is eléggé elmérgesedett, és az erős menettempó meg a pár órás alvás-pihenés mellett egyáltalán nem élvezte az utazást.

A kanyargó zegzugos sziklás szurdok hamarosan elnyelte kis csapatunkat. Ugyan nagyon bizalmatlannak hatott, már órákat haladtak benne, még mindig nem történt semmi. A falak kicsit eltávolodtak egymástól, és láthatóvá vált, mások is használják ezt az utat. Balra tőlük ott futott, tajtékozva a sziklákon a folyócska, előttük fényesre csiszolódott kő ösvény feküdt. Immáron Aun zárta a sort, akin viszont kiütközött hogy nem szívleli ezt a helyet. Egyik feje mindig hátra felé nézett, míg a másikkal hol az eget, hol a távolt kémlelte. Jaken szó nélkül szedte kurta lábait.

A nap már nem sütött be a katlanba, mikor ők még mindig a kis utacskát rótták. Mostanra már mindegyikük érezte azt a különleges várakozó feszültséget, ami fokozatosan feltöltötte a völgyet. Valami készült. És ez Seyakot nagyon nyugtalanította, mert a lelke mélyén valóban attól félt, amit Sesshoumaru mondott neki a bejáratnál; talán nem lesz képes megvédeni magát. Tegnap óta érezte, ereje kezdi cserbenhagyni. Fejben és fizikailag sem volt elég erős, nem tartott ki koncentrációja ilyen állapotban. De azért még sem szólt a démonnak, lesz, ami lesz alapon. Most viszont hogy már érezni kezdte a veszélyt, ideges lett. Hamarosan szorosan felzárkózott a férfi mögé.

- Mi az? – kérdezte a szellem.

- Te is érzed nem?

- A feszültségre gondolsz?

- Arra.

Seyako magában megtervezte, hogyan is adja elő a dolgokat, anélkül hogy gyengének tűnjön. De már nem maradt ideje az előadásra.

-         Talán félsz? – kérdezte a férfi. A lány már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor fáradt elméjében felvillant az ezüst fény. Automatikusan megállt.

„Mindjárt elérik a helyet, csak akkor szabad támadni.”

„Aki megszerzi a halandót azé a Hódítás kardja.”

„Enyém lesz, az a kutya nem akadály. Már csak pár lépés!”

-         Sesshoumaru, állj! – kiáltott nagyot a nő. A démon nem hogy nem fejezte be elkezdett lépését, egy könnyed villanással már a lány előtt állt.

-         Hol? – kérdezte.

Az utóbbi időben rájött, Seyakonak valami kivételes képessége van, mindig a veszély előtt egy pillanattal képes volt jelezni azt. Ha nem is ismerte el magának, a csatákban tökéletesen kiegészítették egymást.

-         Démonok, egész sereg. Valahol fent, talán az üregekben. – mutatott magasan a sziklafalban lévő nagy barlangok felé.

-         Rendben. – azzal a férfi a levegőbe emelkedett.

-         Sesshoumaru, várj… Azt hiszem ez csapda… és azért mert… - nem tudta befejezni.

Az eddig rejtőzködő szellemek egyszerre mind elő kerültek. Sötét aurájuk elfedte az eget, több százan is lehettek. Hemzsegett tőlük az ég, és a barlangok bejáratában is sok gyülekezett.

Sesshoumaru fejében peregtek a tervek, egyik sem bizonyult elég jónak. Szitkozódva gondolt a Tetsusaiga erejére; „Ha a másik Agyar is nálam lenne!” Ahogy kellő közelségbe került a démon hordához karjának egy könnyed csapására méregesőt zúdított rájuk. A támadás hatott, ám koránt sem elegendővel végzett. Szánalmas csürhe volt önmagában az egész gyülekezet, de hatalmas számuk merészséget és erőt adott nekik. Sikoltva indultak meg lefelé, maguk után fénylő lila aurát húzva, kissé spirális mozgással.

Seyako megdöbbent, egyszerre még sosem látott ennyi szellemet. Az ég sötét volt tőlük, úgy érezte a remény emléke is szerte, foszlik lelkében. Végig nézte a kutyaszellem félig sikerrel járó támadását, de amikor az ellentámadásnak is szemtanúja lett ráébredt, muszáj valamit tennie. A taiyoukai nem tud egyedül ekkora túlerővel végezni. Terve nem volt, egyetlen egy dolgot választhatott, megpróbál időt nyerni maguknak.

Hírtelen vett fel támadó pozíciót. Karjait vállmagasságban előre nyújtotta, ujjait megmarkolták a levegőt. Meglepődött, hogy képes volt rá, csak egy kétségbe esett próbálkozásnak szánta. Tenyerei előtt megjelentek az átlátszó energia a labdák, Seya egy pillanatra lehunyta szemét, mire szőke haját saját aurájának szele libbentette meg. Mire felnyitotta szemhéjait pupillája már világoskéken égett, és abban a pillanatban megszorította a két labdát. Sikerült.

A magas falakkal majdnem egy magasságban vibráló energia mező keletkezett. Sesshoumaru még éppen benne volt, de az összes feléjük közeledő szellemet kizárta. A démon letekintett az immár verejtékben úszó nőre. Látta hogy Seyako nem lesz képes sokáig generálni a pajzsot. Pillantásokból megértették egymást ilyen helyzetekben. A férfi démoni sebességét kihasználva zuhanórepülés szerűen tért vissza társai mellé.

- Meddig bírod? – nézett a nőre, miközben újabb terveken gondolkodott.

- Már csak percekig… Főleg, mert rengetegen vannak.

Seya be sem fejezte a mondatot, az akadály hírtelen lejebb csúszott, az összes démonnal a nyomában. Ahogy kétségbe esetten a szellemre nézett, már látta, Sesshoumaru valamire készül. Igaza is lett.

A démon a háttérben idegesen fújtató Aunra nézett, mire az mintha csak értené a férfi gondolatait, mindkét fejét az ég felé emelte. Kinyitotta mindkét száját, mire elektromos karika rajzolódott ki körülöttük. Aztán tüzelt. Fényes, kék energia gömbök zúgtak el a levegőben, és akadálytalanul átkeltek a pajzson. Odaát aztán a démon sereg legnagyobb rémületére hatalmas pusztítást végeztek.

Seyako szólni akart, ám a követ következő pillanatban se Aun se Sesshoumaru nem volt már mellett.

-         Várj, én nem fogok tudni… - csalódottan vette tudomásul csak Jaken maradt hátra mellette.

-         Gyerünk halandó, ha fent tartod az energia burkot a nagyúr és Aun egykettőre, végeznek velük! – szurkolt izgatottan a kis démon.

-         Pont ez a baj. – lehelte a lány, és szomorúan nézte végig, ahogy két kis labdája halványodni kezd – Vége…- suttogta. 

Folytatás következik…