2. rész

Délelőtt pillanthatta meg először a folyót, amikor is magaslatra értek. Innen már végig figyelhette a kanyargó csillámló vizet. Dél lett mire leértek a folyóvölgyébe és elérték a partot. Mivel itt nem volt híd, elindultak a víz mentén, míg nem a démon váratlanul tábort vert egy ligetes részen. Seyako pedig halászni indulta.

Majdnem egy órát vesződött, mire sikerült halat fognia ám annál jobban ízlett neki, mikor megsült a tábortűzön. Észre sem vette, hogy evés közben mikor tűnt el a férfi, annyira bele merült az ízek élvezetébe. Mivel úgy gondolta Sesshoumaru majd visszajön, nem is zavartatta magát, jól belakott, majd elterült a selymes füvön. A nap langyos melegétől hamarosan elálmosodott, majd elaludt minden elővigyázatosság nélkül.

Mikor felébredt a démonnak még mindig nem volt semmi nyoma, jelenlétét sem érezte. Nyújtózkodva felkelt, majd felélesztette a kis tábortűz maradványait. A folyóra nézett, ajkait mosolyra húzta, majd újra feltűrte hakamatjának szárát, lerúgta a zorijait, eldobálta a fehér tabikat, és már ismét a vízben volt. Élvezetből küzdött meg az ezüst pikkelyű, sikamlós testű halakkal, és csak az igazán nagyokra vadászott. Nem figyelte az időt, mennyit szórakozott ezzel, de már délutánra hajlott az idő, amikor is két jól megtermett halat dobott a partra.

Ő is kijött a vízből, az előző nyársat hasznosította, és újra tűzre rakta az egyiket. Míg az estebéd sült ő vidáman nézegette a rózsaszín különös formájú bárányfelhőket. Egy idő után megint unatkozni kezdett, és hiába jött el az éjszaka Sesshoumarunak nyoma sem volt.

Végül, mikor már a csillagok is magasan jártak Seya félálomból közeledő léptek zajára riadt fel. Ahogy oldalra fordulva felpillantott meglátta a visszatérő démont. Az egy pillanatra ránézett, majd szokásához híven kiválasztott egy vastagtörzsű fát és annak a tövébe ült le. A lány megnyugodott, társa visszatért, így már könnyen aludt újra vissza.

Seyako későn ébredt, és amikor karjával eltakarta a tűző napot szemei elől meg is állapította, hogy túl későn. Ahogy körbenézett a ligetes környéken, újra egyedül volt. Morgolódva kelt fel, hogy a folyóban megmossa arcát és felfrissüljön.

-               Az éjjel megjött. Most már megint hova mehetett el minden szó nélkül? – morogta a csillogó tükörképnek a vízen.

Jobb híján ismételten halat evett, ez van, ezt kell szeretni alapon. „Elvégre lesz ez még így se!” – gondolta. Rettentően unatkozott, elképzelése nem volt róla minek időznek itt. Ő már kilométerekkel arrébb lett volna, ha rajta múlik, de úgy nézett ki a démonnak más tervei vannak. Egész nap morcos volt, és ezen az sem segített, hogy késő délután befutott Sesshoumaru is.

A lány amint megpillantotta felcsattant.

- Már megint hol jártál? – hangja a megengedetnél magasabb skálát ütött meg.

Ezzel ki is érdemelt a férfitől egy igen csak rosszalló pillantást, főleg mivel a Lumikós ügyért is haragudott még.

-               Nem tudok róla, hogy közöd lenne hozzá.

-               Tényleg? – tette csípőre kezeit Seya – és ahhoz sincsen közöm, hogy mi a fenének szórakozok itt lassan két napja?

Újabb dühös pillantást kapott a szellemtől.

-               Várunk valakit. – közölte nagy kegyesen végül Sesshoumaru.

-               És kit? – dacoskodott tovább a lány.

-               Egy szolgámat. – a démon ismét a tegnap éjjeli fához sétált, leült, hátra döntötte a fejét, majd lecsukta arany szemeit. Ezzel jelezte, részéről a beszélgetés befejezve.

Seyako pedig szépen lassan forrni kezdett a saját mérgében. Bosszúsan ült le a folyópartra. Majd ismételten megunva a semmit, tevést felkelt és minden szó nélkül elindult a fák felé a folyóparton. Nem sikerült hallótávolságon kívülre érnie elég gyorsan, ezért még meghallotta, ahogy a férfi utána szólt.

-               Hová mész?

-               Nem tudok róla, hogy közöd lenne hozzá. – gúnyolódott a lány.

-               Akkor magadra vess, ha bajod történik.

-               Úgy lesz. Amúgy sem szorulok a segítségedre! – vágta a szellem fejéhez Seya majd eltűnt a fák között.

Nem állt szándékában nagyon távolra menni, először nem is tudta hová indul el. Nem ismerte a vidéket, és valahogy ott vízhangzott a férfi indoklása fejében. De bosszús és kiábrándult volt. Nem is tudta eldönteni mit várt ettől az utazástól. De nem ezt…

Ahogy átcsörtetett a naplementében a bokrok és fák egyre sűrűsödő szövevényén, hamarosan párás levegő csapott arcába. Erre kicsit megtorpant. Óvatosan lesett ki a növények kesze-kuszaságából. Közvetlen maga előtt egy pindurka tavat pillantott meg. Egy pár pillanatig azon gondolkodott, hogy ő bizony még ilyen piciny állóvizet nem látott. Újra körbe kémlelt de senki nem volt a kis tavacska közelében, ő pedig kilépett a kicsiny tisztásra, ami körülölelte a tiszta víztükröt.

Bizalmatlanul bújt ki a cserjékkel körülölelt nyiladékon, majd a vízhez sétált. Belelógatta egyik kezét, és meglepődve tapasztalta, hogy a víz kellemes és meleg. Jóval melegebb, mint a folyó vize. Felegyenesedett és még egyszer mindent alaposan végig nézett. A miniatűr tó körül sziklás kavicsos volt a felszín, csak azon a helyen lehetett jól megközelíteni ahol ő is állt. A kis tisztást minden irányból fák, aljuknál dús bokrok állták körbe.

Miután megbizonyosodott róla hogy a környéken egyedül van, és hogy viszonylag védve lesz óvatosan vetkőzni kezdett. Széthúzta obiját, majd a fűbe helyezte. Kigombolta a felöltőt, majd áthúzta a fején keresztül. Aztán kioldotta a hakamat derekát is és kilépett belőle. Mielőtt haoriját is levetette volna még egyszer körbenézett. A ruhákat gondosan összehajtva hagyta a fűben, tetejére az alsóneműket rakva.

Seya gyorsan belegázolt a vízbe, az kellemesen körül ölelte testét, mint egy kényeztető simogatás emléke. Megborzongott, ahogy belegondolt mikor érzett ilyen lágy érintés, mire sóhaj szakadt ki ajkai közül.

- Baka… - lehelte a párás levegőbe, majd elterelte gondolatait.

 A kicsiny tó közepéig ment, ott ért állva derekáig a víz. Alaposan megmosta magát, és a langyos kellemes víz hatására idegei ellazultak, bosszúságát is feledte. Miután lábai kezdtek elzsibbadni körbe járta a tavacskát, míg nem az egyik nagyobb szikla aljában kisebbet talált. Megtapogatta majd leült. Lábát kinyújtóztatta, karjait a nagyobb sziklán pihentette. Ahogy hátrahajtotta fejét megpillantott az első kigyúló félben lévő csillagokat. Halk sóhaj hagyta el nedves ajkait.

„Nem megyek vissza! Aggódjon ő egy kicsit! Azok után, hogy majdnem napokra egyedül hagyott!” – e gondolatokra újra idegeskedni kezdett – „Miket gondolok. Biztos, hogy eszébe sem jutok. És én sem fogok Rá gondolni!” – azzal Seyako lehunyta kék szemeit és átadta magát a pihentető lubickolásnak. Észre sem vette, mikor eresztette le védelmét, és hagyott utat elméjébe az álmoknak szabad bejárást.

Seyako rémülten riadt fel szendergéséből. Szemei pánikszerűen pattantak fel, ahogy megérezte csupasz vállain egy kéz cirógató érintését. Egy pillanatra megdermedt majd rémülten lökte el magát a sziklától, amin eddig támaszkodott, és karjaival melleit takarva nézett szemben az idegennel, ki megzavarta nyugalmát.

A szikla másik oldalán egy vértbe öltözött férfi állt. Arcán valami földöntúli elégedettség ült, ahogy a nőre pillantott. És ez a nézés felettébb bántotta a lányt. Egész alakjáról virított hogy rosszéletű ember, lerítt róla, hogy bandita gyilkos, rabló, útonálló. Arcát több helyen hegek tarkították, testén is látszottak a harcok nyomai. Mégis nem a külseje, hanem lelkétől fakadó, mélyről sugárzó romlottsága volt a legmegdöbbentőbb. Ahogy Seya rémületét látta elvigyorodott, megvillantva sárga, hiányos fogsorát.

A nő reflexből futni akart a ruhái felé, ám még meg sem tette az első lépést, ahogy arra fordította tekintetét tudta, reménytelen. Ruháinál, egy másik hasonló alak guggolt, éppen azokat vizsgálta át. Beletúrt a gondosan hajtogatott kupacba, miközben csak pillanatokra vette le kajánul villogó szemeit a lányról.

Seyako egy lélegzetvételnyi időre lehunyta a remegő kék szemeit, azt hitte csupán egy rémálomba került. Egy olyan lidérces álomba, melyből nincsen könnyű ébredés. Meglepődni sem volt ideje, csobbanást hallott maga mögül, egy harmadik irányból, és megérezte, amint valaki hátulról felemeli hosszú arany szín, félig nedves tincseit. Képtelen volt megmozdulni, úgy érezte minden belső szerve remeg. Legszívesebben ordított volna az undortól, ahogy a lihegős, akadozó légvételeket meghallotta maga mögött, melyeket a vágy szült az idegen ajkai közé.

A lány nagy levegőt vett és velőt, rázó sikolyt küldött az éjszakába. A banditák hangosan felröhögtek, élvezték prédájuk kétségbe esését. Teljesen biztosak voltak dolgukban, és már játékszerüknek tekintették a lányt. A nő mögött álló férfi még egy lépést közelebb jött, majd erőszakosan a lány dereka köré fonta karjait hogy körbeölelhesse a gyönyörű testet…

Ezen eseményektől távol Sesshoumaru csukott szemmel pihent jól megszokott kije (fája) tövében. E két éjjel alatt már egészen otthonosan érezte magát a fa tövében. Végre az anyaföldön pihenhetett, a csillagos ég nyújtott tetőt feje fölé. Szabad volt, távol a palotától, ahol önmagát is csak szolgának érezte. A Nyugat szolgájának, egy olyan szolgának, akinek cselekvésein és döntésein áll vagy bukik otthona és népe sorsa. Nyomasztó, fárasztó teher ez. Távol a kastély formális világától, végre szabadon lélegezhetett, és fújhatta ki a levegőt. Ilyen alkalmakkor szokta feltenni magának a kérdést; vajon ez volt-e az amire annyira vágyott? A hatalom, mely most már sajátja, de még sem olyan, mint amilyennek hitte… Semmi nem olyan, és ezt így 100 év távlatára visszatekintve már biztosan tudta.

Az éjszaka lassan ereszkedett le a vidékre, minden nyugodt és csendes volt. Néha felnézett a csillagokkal átszőtt mélykék égboltra, és elégedetlenül nyugtázta: a nő még mindig nem tért vissza. Aztán visszasüllyedt gondolatai közé, majd ismét nyugtalanul körbe kémlelt. Érezte, hogy Seya nincsen messze, ha megfelelően jött egy-egy széllökés belélegezhette a nő különleges illatát. Így talán a természet ölében, ha nem ismeri ezt a bódító jellegzetes aromát, és itt érzi meg először, bizonyára illuzionális hallucinációnak hitte volna, melyet egy távoli rét vadvirágainak képe szült elméjébe.

Egészen addig így csendesen merengve ült, élvezve a nyugalmat és a békességet, míg meg nem hallotta a rémült, éles sikolyt. Egy pillanatra feje is belefájdult a hang iszonyatosan magas skálájától. De már abban a pillanatban talpon volt, a zajnak még ideje sem volt elhalnia. És tudta, a kétségbe esett kiáltás csakis Seyától jöhetett.

Lábai előtt a főszálak elmosódtak, a pillanatnál is gyorsabban kényszeríttette testét az alakváltásra, egy halvány villanás és a szellemgömb már suhant is a hang irányába. Elérte a helyet ahol a lány eltűnt kísérő tekintete elől, és nyomon maradt, a még érezhető illatot követte, majd egy sűrű csalitoson átérve nyiladékot pillantott meg. Éles szemei egy tavat sejtettek a távolban.

Csöppnyi kis síkvíz, parányi tisztással körül ölelve. Talán idilli hangulatot is érez, ha pillantása elkerüli az alakokat, kik ott mozogtak. A sötét foltok, a csökkenő távolság hatására hamarosan értelmet és alakot nyertek.

A férfi, úgy érezte elméjét elemészti a düh, ahogy megpillantotta egy halandó férfi kezeiben vergődő útitársát. Aztán lassan a többi ember jelenlétét is felfogta vörös ködbe borult agya, és gyilkos haraggal halvány narancsszín szemeiben suhant ki a kis tisztásra. Félig öntudatlanul cselekedett, ám ösztönösen tudta mit kell tennie…  

Seya amint megérezte az undorító és visszataszító ölelést, védekezni kezdett. Gondolatit megülte a rettegés, képetlen volt akarattal cselekedni, ösztönösen mozdult meg. Legyőzve a fojtogató undort egyik kezével elengedte saját testét, és a mögötte álló férfi arcába nyomta ujjait, miközben tudatán kívül messzire taszította őt. Egyetlen cél volt csak szemei előtt, minél távolabb tudni ezeket az förtelmes lényeket. Ám összekuszálódott elméjében a koncentráció nem volt elég erős így ellenfele éppen hogy csak a levegőbe emelkedett, hamarosan földet is ért. Többé-kevésbé sértetlenül egy közeli bokorcsoportnak okozva nagyobb károkat.

A lány újra ruhái felé pillantott, és amint meglátta, hogy az az ember nincs ott futásnak eredt arra felé. Sajnos lassúnak bizonyult, alig lépett egyet-kettőt a selymes fűben, támadói közül már egyik ismét mögötte volt, lefogva karjait magához szorította, így ő csak kőnyékből próbált nyújtózkodni haorija felé. Próbálkozása teljesen reménytelen és szánalmas volt. Tudta képtelen lesz megakadályozni ha…

Ahogy a bandita durván visszarántotta egy pár kétségbe esett könnycsepp repült le arcáról, miközben minden maradék reményét beleadva kiabálni kezdett:

-               Sesshoumaru… Sesshoumaruuu – nyújtotta amennyire csak levegőjéből tellett, miközben rángatózva szabadulni próbált - Segíts, kérlek…!

Az őt szorongató férfi megdöbbent, attól hogy a lány valakit hív, aztán csak elvigyorodott. A különös név tudatlan elméjének nem mondott semmit. Egyik karja alá gyűrte a leány kezeit, hogy másikkal félrehúzza az összekócolódott fürtöket a lány nyakából.

-               Őrjítően szép nő vagy… - lihegte a lány fülébe.

 Seya sikított, ahogy a torkán kifért. Támadóját ez nem zavarta, undorító csókot lehelt a hófehér, immár szabadon vonagló nyakra, majd ennyivel nem elégedett meg. Ajkainak következő érintését már erős szívás követte. Erre a nő, ha létezett még elkínzottabban kiáltott fel. Mire észbe kapott már egy újabb ellenszenves alak állt előtte, mocskos kezével betapasztva a segélyért esdeklő ajkakat. Áldozatának szemiben halványan indulat lobbant, de ezt elnyomta a rettegés, ahogy szeme sarkából meglátta a két újabb közeledőt.

-               Ne kiabálj… Ha ellazulsz, neked is jobb lesz. – nézett rá a vele szemben álló férfi, és mutatóujját végighúzta a lány lapos hasán, majd letért a kecses izmos combokra.

Seya úgy érezte, elájul, nem tudott még tiltakozni sem. Hatalma mintha csak szertefoszlott volna, zavarodott tudatállapotában semmire nem támaszkodhatott képességeiből, fizikai ereje pedig semmisnek hatott, főleg fegyverek nélkül. Valahol mélyen gondolataiban azért ott bujkált az elszánt önvédelem, lassan kezdte átgondolni helyzetét: kezei és szája használhatatlan volt, ám remegő lábait senki nem figyelte. Célzás nélkül rúgott ki előre, tökéletesen ágyékon találva a vele szemben álló férfit. Az fájdalmasan, görnyedten kapott az érzékeny pont felé, és káromkodva rogyott a fűbe. Ettől a mögötte álló, a kezeit lebilincselő bandita is meglepődhetett, mert a nő egyik karja váratlanul kicsúszott a szorításból. Erre ő automatikusan vágott hátra könyökével, mire támadója fájdalmasan felhördült. Seyako újra kiabált, ahogy csak a torkán kifért:

-               Sesshoumaru… Sesshoumaru segíts! – de kiabálás közben is rúgkapálva próbált kicsúszni a kiújuló szorításból.

Ennek meg is lett az eredménye, a mögötte álló férfi felkapta majd teljes dühvel vágta vissza a tiltakozó lányt a tóba. Pár pillanatra csend lett, a nő levegőért kapkodott.

- Jobban tetted volna, ha nem ellenkezel… Bolond liba. – vetette oda a lánynak magabiztos mosollyal szája szélében.

Seya nem mozdult, lábait maga alá húzva, könyökein támaszkodva ült a sekély vízben, fejét mélyen lehajtott, így arcát és felsőtestét eltakarta hosszú arany hajtengere. A szálak között csak rettegve figyelte, ahogy a négy férfi felsorakozik vele szemben, közte és a ruhái között. Úgy érezte egyedül maradt, és immáron végleg megpecsételődött sorsa. Menekülni képtelen volt, és senki nem segített rajta. Minden erejével testét próbálta elfedni, hogy legalább minél kevesebbet élvezhessenek ki lényéből ezek a férgek. Rettegve várta a pillanatot mikor kezdődik minden el…

Folytatás következik…