Bűvöletben

 A Világhódítás Kardja

By: Mido

1. rész

Két nap telt el indulásuk óta, de még mindig Nyugat határain belül haladtak. A nap nagy részében némán gyalogoltak, vagy nagy ritkán beszélgetni kezdtek Ilyenkor is jobbára a lány adott elő valami monológot, amibe a démon csak néha szólalt meg. Este viszont Seyakonak már általában semmihez nem maradt ereje, gyengesége kiütközött rajta és pillanatok alatt elaludt. Második nap reggelére kisé borongós, esősnek ígérkező napot fogtak ki. És ekkor bukkant fel szeműk előtt az első falu határa is. Rizsföldek, gyümölcsösök bontakoztak ki a hajnali párából, hogy a félig érett termésükkel ingereljék a lányt. Seya talán túl mohón kapta arra fejét, útitársa észrevette a hírtelen, vágyakozó mozdulatot.

-               Szükséged van valamire? – kérdezte a démon teljesen színtelen, a tőle megszokott semmit sem sejtető hangon.

-               Nem, semmire. Csak két napja nem láttam embereket. Furcsa… - aztán ahogy a nagy sárga, tükörként csillogó szemek reá emelődtek gyorsan zavarba jött – Nem úgy értem. Jó veled utazni…

Tovább gyalogoltak. A lány elnyomott két fáradt ásítást, és figyelte a közeledő kertek képét.

-               Ha be akarsz menni, megteheted. És ha már ott vagy megkérdezhetsz valamit. – Sesshoumaru csak percekkel később szólalt meg.

-               Mit? – kíváncsiskodott a lány. 

-               Egy szellem után érdeklődhetnél… Akinek a nyomain megyünk…

-               Szellem? – lepődött meg Seya.

-               Már egy és fél napja követjük a szagát. Azt hittem észre vetted, mondjuk, nem tudom te milyen módon, érzékeled a fajtám nyomait…

-               Hát akkor igen semmicske szellem lehet. – csodálkozott a lány – Ez most hülyén fog hangzani… - kezdett a magyarázatba vidám, vidáman, attól hogy talán ebből valódi beszélgetés kerekedhet - A démoni yaki nyomait érzékelem. Illatból, hőfolt szerűen, vagy… Mindig, úgy ahogy a legjobban érezhető.  Nem tudom jobban elmagyarázni.

Sesshoumaru nem válaszolt, már lassan megközelítették a kis települést.

-               Akkor ennek nem lehet nagy ereje. Én nyomát sem látom. – motyogta tovább csak magának a nő, miközben a földet pásztázta.

A démon megállt, nem akart közelebb menni a faluhoz, erre Seyako is lelassított. Kérdőn nézett a férfire.

- Bemész vagy sem?

- Bemegyek. Itt várj meg! Sietek, fél óránál nem lesz több. – Seya szaporán elindult, majd visszanézett – De meg ne próbálj itt hagyni!

Sesshoumaru elhúzta a száját a feltételezésre, majd hátat fordított neki, és újra eltűnt a fák között. Egy mozdulattal, fenségesen, úgy ahogy szokott. A lány fellengzőset sóhajtott, akár egy színpadi jelenetben, majd ismét a falvacska felé pillantott, végül elindult feléje.

Seya szaporán szedte lábait, hamarosan elérte az első házakat, majd egyre beljebb hatol a csöppnyi településben. Különös ruhája és szőke haja miatt mindenhol utána néztek az emberek, de ő csak haladt előre. A falu gyógyítóját vagy a falufőnököt akarta megtalálni.

Némán szemlélte a szegényes kis házakat, az utcán játszadozó gyerekeket. A település közepén járt, mikor megpillantott egy kislányt. Úgy érezte először csak a lányka kinézete vonta magára a figyelmét, aztán ahogy lelassított hogy jobban szemügyre vegye, rájött valami más fogta meg.

A gyermek egy összetákolt padon ült, kezében, két darabban lévő rongybabát tartott. Fejét lehajtott, így hosszú vörös haja eltakarta arcát, csak a remegő fehér, apró gyermek kezek árulkodtak, arról hogy ő valójában nagyon bánatos. Seyako teljesen lelassított, majd megállt a 6 éves forma csöppség mellett. Pár pillanatig némán figyelte, majd erőt gyűjtve magában hozzá lépett. A gyermek csak akkor vette észre, amikor már közvetlen előtte állt, és lehajolt hozzá.

Kissé meglepetten emelte fel könnyes fekete tekintetét az idegenre, ám szemeiben nyoma sem volt félelemnek. Seya bíztatóan rámosolygott, majd eltűrve egy vörös fürtöt a gyermek füle mögé megszólalt:

-               Segíthetek valamit?

A kicsi nem válaszolt csak kissé megemelte két kezében tartott baba darabokat.

- Mi történt a babáddal? – kérdezte szomorúan, mire a gyermek újra sírva fakadt.

- Se sírj! Segítsek megcsinálni? – emelte meg a lányka állacskáját Seyako.

A szénfekete szemekben erre hálás remény költözött.

- Hogy hívnak?

- Lu-mi-ko… - szipogta a gyermek.

- Nagyon szép neved van Lumiko! – mosolygott rá bíztatóan Seya - És mond Lumiko, merre laksz?

A lányka erre lecsusszant a padról, egy kézbe fogta a baba maradványokat, majd másik kezével megragadta a nő kezét. Szó nélkül vezetni kezdte. A falu másik széléig mentek, ahol egy minden eddiginél szegényesebb kunyhószerű épületbe vezette a kislány. Az épület üres volt, és belülről talán még ütött kopottabb, mint kívülről.

- Kivel laksz itt Lumiko?

- A nénivel. – jött a halk válasz.

- Nénivel? – kérdezett vissza csodálkozva Seya.

- Igen. A néni fogadott be, miután a szüleim meghaltak.

- Semmi baj Lumiko. Az én szüleim is régen meghaltak… - sóhajtott nagyot a nő, majd tenyerét nyújtotta a babáért – Megnézhetem? – kérdezte.

A gyermek először úgy nézett ki nem adja az idegen kezébe kincseit, végül meggondolta magát. Seya megnézte a kis játékot, az két részre volt szakadva. Óvatosan visszaillesztette a letépett fejet a helyére, majd megvizsgálta a baba nyakát.

- Lumiko, van a házban cérna meg tű? – nézett a kíváncsian figyelő lányra.

Az egy picit gondolkodott, majd szomorúan megrázta a fejét.

-               Az baj. – nyugtázta a nő, ám ahogy a gyermek kétségbe esett arcára nézett gyorsan biztató mosolyt varázsolt arcára – Mond csak Lumiko, tudod, hol van most a falu főnök?

-               Hai. – suttogta a gyerek.

-               És elvezetsz hozzá?

-               És a babám? – kérdezte gyermeki ártatlansággal.

-               Megígértem hogy megcsinálom, úgyhogy meg lesz csinálva! Rendben?

-               Igen.

A gyermek kiszaladt a házból, Seya követte. Visszatértek a falucska központjába és egy szép faház előtt álltak meg. Ekkor a gyerek felnézett a nőre.

- Hogy hívnak?

- Jaj! De buta vagyok, nem mondtam? – hajolt le hozzá a lány – Seyako, de szólíts csak Seyának. Jó?

- Hai, Seya. 

- Itt lakik a falu vezetője? – kérdezte a lány, de helyette egy férfihang válaszolt a háta mögül.

- Az attól függ, kikeresi.

A nő felállt, és szembenézett az alakkal. Középkorú testes férfi volt, őszülőben lévő hajjal, jelleg nélküli vonásokkal. Seyako meghajolt a pöffeszkedő alak előtt.

- A falufőnököt keresném. – nézett fel a meghajlás után a lány.

- Én lennék az. És te ki vagy? – kérdezte a férfi lekezelő stílusban.

- Seyako Yatsuha vagyok, Uram. És azért jöttem a falujukba…

Az ember közbe vágott.

-               Ne is reménykedjen! Se szállást, se ételt nem tudunk adni. És nőkre sincs most kereslet… - mérte végig a lányt, mire Seyako arcába szökött a vér.

De nem a szégyentől, hanem az indulattól.

-               Nem ezért jöttem. – váltott tárgyilagos hangra, az előbbi alázatnak nyoma sem maradt – Csupán érdeklődnék, feltűnt e a faluban valamilyen ártó szellemi jelenlét. Egy démon nyomait követtem idáig.

-               Te? – röhögött fel a férfi, és újra megnézte a talán még huszadik életévét sem megélt lányt.

-               Igen én. És ha lenne olyan kedves és válaszolna? – Seyako hangja immáron teljesen gúnyosra váltott.

-               Ha tudni akarod, kisasszony, bizony van itt egy démon. És ennek a démonnak hála maradtak ilyen éhes szájak a nyakunkon, mint ez itt. – bökött az eddig háttérben álló Lumiko felé.

-               A gyerekre gondol, uram? – a lány hangja egyenesen fenyegetően hangzott.

-               Igen csibém. Rá bizony. A nővére az erdő mögötti faluban él, de senki nem hajlandó elvinni a kölköt, így hát ez is itt eszi a mi rizsünket.

Seyakonak most már komolyan uralkodnia kellett érzésein, hogy ne menjen neki ennek a pökhendi fickónak. Indulatait az is fokozta, ahogy megérezte a lábába csimpaszkodó kislányt. A gyerek bizony erősen remegett, mintha csak a férfitől férne.

-               Arigatou. – válaszolta a lány, majd úgy határozott, elindul.

-               Várj mán egy percet bogaram. – fogta meg a vállát a falufőnök mögé lépve – Azért bejöhetnél hozzám… egy teára. – vigyorodott el az ellenszenves férfi.

Itt egy újabb olyan pont jött, amikor a nőnek már minden önuralmára szüksége volt, kezeit ökölbe akarta szorítani, de ekkor megérezte benne a bab darabjait.

-               Köszönöm uram, de előbb nem tudna nekem adni tűt és cérnát?

-               Tűt és cérnát? – kérdezte sokat mondóan az ember, hangja mintha csak alkudozást tükrözött volna.

-               Hai.

-               Ha neked az kell. – azzal bekiáltott a házba, mire egy öreg mamóka topogva gombolyagot és tűt hozott ki. – Bent is varrhatsz. – nézett a lányra a férfi mohó csillogással szemeiben.

-               Nem, ott sötét van. Természetes fénynél jobban megy.

Seyako leült a nagyház lépcsőjébe és neki kezdett a játék megfoltozásának. Lumiko végig mellette volt, és vágyakozó szemekkel figyelte, ahogy kedvence újra összeáll egy darabba. A munka hosszadalmas volt, és nagy precizitást igényelt, hogy a belső anyagokat úgy vissza tudja hajtogatni a baba nyakába, hogy ne látszódjanak ki, majd nagy sokára elkészült a remekmű.

Seya felállt és a babát a kislány kezébe adta.

-               Arigatou! – rebegte a gyermek ismét könnyes szemekkel.

A nő nyújtózott egyet, majd a gombolyagot és a tűt az ajtóban álldogáló vénasszonynak adta. A falufőnök mosolyogva kitárta kezeit, jelezve neki fáradjon beljebb. A lány ránézett, mindent tükröző megvető pillantással, majd ölbe kapta az új játékát szorongató Lumikót. Szó nélkül elsétált a férfi mellet, majd már egész messze jutott tőle mikor az megszólalt.

- Hé, te meg hova mész?

- Itt végeztem. Sayonara. – sétált tovább nyugodtan Seya, mire meghallotta maga mögött a férfi trappoló lépteit.

- Utolér… - suttogta Lumiko, aki a lány karjaiban a menet iránynak háttal utazott.

- Nem hinném. – válaszolta neki Seya, és abban a pillanatban, ahogy a férfi el akarta kapni a gravitáció felborult.

A falufőnök lábai alól eltűnt a talaj, és sebesen szállni kezdett visszafelé, berepült a nyitott ház ajtaján, majd csörömpölés közepette földet érhetett. Seya gyorsított léptein és megcélozta a távolinak tűnő erdőt ahol Sesshoumarut hagyta. Lassan több órája.

Bosszúsan felnézett az égre, ahol a napot nem látta a felhőktől de sejtette lassan dél körül, jár az idő. Ha lehet, még jobban fokozta tempóját.

-               Hova megyünk? – kérdezte Lumiko.

-               Itt vár ránk valaki. Ne ijedj meg tőle, ő segít majd nekünk.

Ahogy közeledett az erdő és távolodott a falu, úgy fokozódott mögülük valami távoli zsivaj. Seyako és a lányka már élesen láthatták az első fákat, de Sesshoumarunak nyoma sem volt. Mikor elérték az erdő szélét mindketten, visszanéztek.

Bizony a községfőnök megneheztelhetett rájuk, mivel a fél falu ott menetelt feléjük, kaszákkal, kapákkal, vasvillákkal. Egy biztos volt, ez nem lesz egy kellemes találkozás. Seya belépett az első fák közé, és körbe nézett.

-               Hol a fenében vagy? – kérdezte saját magától.

A pillanatok teltek a feldühödött emberek közeledtek, ő pedig tehetetlenül forgolódott körbe. Aztán belátta, vagy egyedül bemenekül az erdőbe, vagy szembeszáll a tömeggel. Kisebb gondolkodás után az utóbbit választotta. A megszeppent Lumikót lerakta, és meghagyta neki, bújjon el egy fa mögé de, nem menjen nagyon messzire.

Mélyen beszívta a tiszta erdei levegőt, majd visszasétált a fák elé, és szembe nézett a közeledő tömeggel. Ordibálás, káromkodást hallott felőlük, és magában meg nem tudta érteni mért kelnek józan falusi emberek egy olyan pöffeszkedő senki védelmére, mint a falujuk vezetője.

A harcias nép még jobban felbuzdult, ahogy észrevették a lány dacolni készül velük. Néhányan futásnak eredtek, erre már Seyakonak is ki kellett találnia valamit. Egyetlen épkézláb ötlete egy újabb idézés volt. Kis terpeszbe állt, lábait megvetett két karját előre nyújtotta. Lehunyta szemeit, majd miután elég erőt gyűjtött magába újra felnyitotta őket, de most már pupillája halványkéken égett. Előrenyújtott kezei előtt, behajlított ujjai között valami átlátszó energia hullámféleség jelent meg. Mintha csak két áttetsző gömböt markolt volna meg. A gyülevész népség meglepetten lassítani kezdett, aztán megmerevedtek. A lány erősen megmarkolta a két átlátszó labdát, melyek körül csak a téridő kapcsolat megbomlása által keltett halvány fodrok mutatták létezésüket, láthatatlan akadály feszült az ellenfelek közé. Az emberek képtelenek voltak akár egy tapodtat is előre mozdulni, mintha áttörhetetlen üvegfalba ütköztek volna.

Pár pillanatra eluralkodott rajtuk a döbbenet aztán előre furakodott a falu főnök. Igencsak megviselt állapotban volt, de hangja az tökéletesen működött.

-               Törjetek át emberek! Elrabolta Lumikót! A szellemnek akarja feláldozni!

Seya majd hogy nem hanyatt nem vágódott. De legalább már értette, miért küzd ennyire a falu. Magában gúnyos mosolyra húzta száját, egy olyan kislányért küzdenek, akit csak éhes szájnak, koloncnak, semmirekellő kölyöknek tartanak. Egy árváért, akit senki nem volt képes elvinni a nővéréhez. Maga előtt látta újra a szánalmas kis kunyhó képét, mire újra fellángolt dühe.

Ám a falusiak is mindent beleadtak, nekifeszültek a láthatatlan, de tapintható akadálynak. És hát 30 meg 40 ember erejét már igen csak nehezen lehetett visszatartani. Seya arcán legurult egy kövér izzadság csepp, ahogy még jobban megmarkolta a pajzsgeneráló labdácskákat. De lassan kezdett rájönni jobban jár vele, ha a futást választja.

A kép úgy festett a túlerő győz, Seya hunyorítva felnézett. Hírtelen szűnt meg a nyomás karjain, és meglepetten nézett szembe a rémült, rettegést tükröző szemekkel. Az emberek mind egy pontra meredtek, majd rémülten hátrálni kezdtek. Arcukon rémület és félelem elegye tükröződött.  A lány úgy döntött elengedi az energia gömböket, és hátra felé kezdett pislogni.

Alig pár lépésnyire mögötte Sesshoumaru állt. A démon arca tökéletesen nyugodt volt, mintha csak márványszobor lett volna, szemei kissé le voltak hunyva, mint aki unatkozik. A két arany tó némán meredt a távolba.

-               Sze-sze-szellem! – hallatszott a rémült sikoly, majd a falusiak egy emberként távoztak.

Illetve hanyatt homlok menekültek vissza házaikhoz. Perceken belül csak néma csend maradt az erdő szélen. Seya letörölte homlokáról verejtékcseppjeit haorijának ujjával.

-               Épp időben. – nézett a szellemre, aki már egy ideje őt figyelte.

-               Te viszont késtél.

-               Tudom. Bocsánat. – sóhajtott nagyot a nő.

Aztán szó nélkül besétált a fák közé. Hamar rátalált a remegő Lumikóra. Kihalászta a kislányt egy nagy páfrány bokor alól, majd ölbe kapta.

-               Ne félj. Nem lesz semmi baj! – ölelte át a gyermeket – Elviszünk a nővéredhez.

-               Arigatou. – súgta a gyermek, és egyik kezében a babát szorongatva szorosan a lányhoz bújt.

Seya visszasétált Sesshoumaruhoz. A démon szemöldökei kecsesen felhúzódtak, ahogy rájuk nézett. Mivel nem kapott választ a hangtalan kérdésre bosszúsan megszólalt.

-               Ez meg mi?

A hideg hangra a gyerek még jobban elbújt a nő aranyló hajszálai közé.

- Nem ez, hanem Ő. – feleselt vissza a lány – És neve is van, ő itt Lumiko. – aztán a kislány szemeit próbálta megkeresni, aki az ő hajszálai mögé bújt – Lumiko a morgolódó bácsi pedig Sesshoumaru Nagyúr.

A bácsi megszólítást hallva a szellem olyat fújt, hogy az még egy csataménnek is büszkeségére vált volna, majd szó nélkül elindult a rengeteg. A két lány összenézett, majd Seya követte. Kezében a gyerek még mindig kicsit remegett.

- Mi baj? – kérdezte a lány.

- Ő ott démon, és én… félek… - nyögte a gyerek.

- Ugyan, nem kell! Tudod, amelyik kutya ugat, az nem harap! – mosolygott rá Seyako, ám a megjegyzést más is hallotta, és a válasz egy gyilkos tekintet volt, melytől szinte minden élőlény halálos sokkot kapott volna.

Tovább gyalogoltak. Az első pár órában Seya nem merte megszólítani a férfit, aztán délutánra összeszedte magát. Gyorsított hogy beérje az elől haladó Sesshoumarut. Karjában a kislány rég elaludt az ütemes lépésekre.

-               Sesshoumaru… - kezdte Seya halkan és félénken.

-               Hüm. – morrant a kérdezett, úgy nézett ki még mindig neheztel. 

-               Kérlek, úgy menjünk, hogy Lumit bevihessem az erdőn túli faluba.

-               Minek kellett magaddal hoznod? – kérdezte a démon fojtott dühvel.

Hangja újra olyan barátságtalanul és fenyegetően csengett, mint hetekkel ezelőtt az ebédlőben.

-               Nem hagyhattam ott! Senki sem törődött vele, láttam hol él! Sesshoumaru, ő még csak egy gyerek… - érvelt a lány.

-               És ki engedte, meg hogy magaddal hozd?

-               Ne játszd itt nekem a sziklát! Te nem sajnálod?

-               Nem.

A válasz, dermesztően rideg volt, erre a lány le is lassított. Társa automatikusan bevárta.

- Sesshoumaru, kérlek! – a lány egyik kezével elengedte a kislányt és óvatosan megérintett a férfi karját.

Hát ez talált; süllyedt. Ettől kezdve minden ellenállás hiábavaló is lett volna. Némán néztek egymásra, Seyako nagy könyörgő cica szemekkel pislogott fel a férfira. Az nem bírta tovább a néma terrort, sóhajtva bólintott, majd tovább indult.

Napjuk további része az erdőben eseménytelenül telt. Azt leszámítva, hogy a nagyszellem egyszer hátra hagyta őket, majd csak 10-15 perc elteltével tért vissza. A lány kérdésére válaszolva csak annyit közölt hogy dolga volt. De Seya orrát hamarosan megütötte a friss szellemvér szaga. Tudta hol járt a férfi.

Komolyan sötétedett mire kiértek a nagyerdőből. Ezzel együtt megpillantották egy távoli falu képét. Lumiko is lassan ébredezni kezdett és az alvástól kipihenten gyalogolt Seya mellett. Éjszaka lett mire elérték a falu határait. Itt a szellem megtorpant.

-               Menj. De ha nem érsz vissza hamarosan, itt hagylak.

-               Rendben! – mosolygott a férfire Seya, majd a gyerekkel együtt elindult a település felé.

Ez már sokkal nagyobb volt, palánkkerítés védte, ahol őrök posztoltak. Kíváncsian figyelték a közeledőket. Mikor a két lány odaért először meghajoltak a katonák előtt.

Seyako előadta mi járatban, vannak, és kisebb kérlelés után elérte hogy az őrök beengedjék ilyen késői órában is őket. Sőt még felvilágosítást is kapott a kislány családjának holléte felől, így biztosan oda talált. Még a sötétben elbúcsúzott Lumikótól, majd beengedte az ajtón, melyről azt állították a lányka nővére házának kapuja. Seya pár percig figyelte hogy odabentről boldog hangok szűrődnek ki, aztán eltűnt a házak között.

Lumi nővére csak későn ért ki, meg akarta köszönni a jóságos idegen segítségét, ám az addigra már messze járt. Miután sikeresen újra kijutott a falun kívülre sietősre vette a tempót. Tényleg nem akarta hogy Sesshoumaru itt hagyja.

Szerencséjére férfit ott találta ahol elváltak, és együtt kerestek helyet, ahol eltölthették az éjszakát. Seyako kis tüzet gyújtott, mikor megtalálták a megfelelő tisztást, a démon pedig szokásához híven leült egy fa tövébe. A lány lefeküdt aludni, de gyomrának hangos korgása miatt nehezen tudott csak elaludni. Egész nap alig evett valamit, csak pár szem gyümölcsöt, amit útközben talált.

Végül sikerült álomra hajtania fejét, és az éjszaka zavartalanul tellett.

Folytatás következik…