XI.          Vándorlás

Midayoi hátranyúlt a tegezébe, és egy nyilat illesztett az íjára. „Ha megállítom annak a valaminek, az aurájának az örvénylését, talán látható lesz!” Megfeszítette a húrt, és célzott. A nyílvessző süvítve repült előre, majd felvette a kék fénycsóvát és egyenesen a fekete örvénylő aurába csapódott. Az felordított és a következő pillanatban már, egy páncélos, hatalmas macska szellemszerűség vállából állt ki a nyílvessző. A szellemkutya felhördült, ám a macska megszólalt:

-         Sesshoumaru! Még mindig vannak segítőid? Pedig a helyedben nem bíznék meg már senkiben.

-         Midayoi! Tűnjetek innen! Azonnal! – hörögte a fehér kutya.

-         Mi a szösz? Csak nem aggódsz értük Sesshoumaru? – kérdezte a démon.

-         Neked az legyen mindegy, Kagevara! Kíváncsi vagyok hogyan keltél életre!

Eközben Midoék még mindig a csatatér felett lebegtek. Aztán a lány észbekapott és megeresztette Aun kantárját.

-         Gyerünk Aun tűnjünk innen! – kiáltotta, de még mindig a két alakot nézte.

-         Hova siettek? – kérdezte a macska, majd az erdő felé pillantott, ami nagy hiba volt, még a mondatát sem tudta befejezni – Utánuk fiú…

A hatalmas démonkutya előre lendült és elkapta a macska torkát, ráharapott, majd a fák közé hajította. Ám az erdőből öles ugrásokkal macskák közeledtek az egyre messzebb jutó Mido és kis csapat felé. A lány felhúzta a védőpajzsot így reménytelen volt minden egyes támadás. Nem értette milyen lények ezek, mert hol tűzörvény zúgott el mellettük, hol villámok cikázták körbe őket, de nem tudtak kárt tenni Rinékben. Egyre jobban lemaradtak üldözőik, a kis csapat szeme előtt pedig a távolban megjelent a szenthegy körvonala. Aun lelassított és ereszkedni kezdett. Egy barlang előtt tette le az utasait. Mido rendkívül ideges volt. Sesshoumaru jelentős túlerővel küzdhet, ha az őket üldözők is visszatérnek. Képtelen volt megmaradni a barlangban. Mindenkit kivéve Aunt beparancsolt a barlangba, és előhúzott egy nyílvesszőt. A bejáratnál a sziklába lőtte, a szokásos kék fény mellett. Aztán kezét a nyíl kiálló élére tette, hogy az felsértse az ujját. Pár csepp vért csepegtetett a földre a barlang bejáratának másik oldaláig, majd imádkozni kezdett. A vércseppek felragyogtak, Mido egy újabb nyilat vett elő azt is a falba lőtte. Abban a percben felragyogott a vörös védőpajzs. A némán figyelő Jakenhez és Rinhez fordult:

- Ti ki tudtok jönni, és be is tudtok utána menni, de rajtatok kívül senki más. Ne hagyjátok el a barlangot, ott biztonságban vagytok! Aunt visszaküldöm hogy vigyázzon rátok, én pedig segítek Sesshnek.

A lány a sárkányló nyergébe pattant és eltűntek a kék égen. Mido minél közelebb értek a csata helyszínéhez, annál jobban félt mit talál ott. A levegő megtelt vérszaggal, és érezte benne Sesshoumaru vérének különös illatát is. A levegőbe még perzselt szőr, égett fa és hullák szaga vegyült. Aztán a patak fölé értek. A vize vörösen csillogott a sok kifolyt vértől. Sessh egy nagy kör közepén morgott. Eredetileg hófehér bundája csatakos és véres volt. Körülötte, vagy 30 macska élettelen teteme feküdt, de még mindig rengeteg volt a fák között. Mido úgy érezte, mintha egy hadseregnyi démon szagát érezné. És nem tévedett. Undorodott ettől a tömény bűztől, úgyhogy Aun hátáról az erdő egyik legzsúfoltabb pontjára célzott majd lőtt. A nyíl letarolta az összes a fák mögött rejtőző macskát. A lány újra lőtt, de közben lekiáltott a lent állóknak:

- Egy hadseregnyien egy ellen?  Nagyon félhettek Sesshoumarutól ha csak így mertétek idetolni a pofátokat. – kiabálta a fújtató, morgó macskáknak.

Sesshoumaru, viszont mérgesen összehúzta a szemeit, nem nézett a csatatér felett köröző Aunra és utasára, de morogva válaszolt a lánynak:

-         Nem megmondtam hogy meny fedezékbe? – kérdezte.

-         Felejtsd el, ha harcolsz melletted a helyem!

Ám abban a pillanatban a macskák vezetője a lány ellen indult. Intett alattvalóinak és egy tűzcsóva húzott el a sárkányló mellet. Mido felvonta a védőpajzsot, de Aun hirtelen kikerülő manővere miatt kicsúszott a nyeregből és lefele kezdett zuhanni. Ebben a pillanatban a fehér kutya elrúgta magát a talajtól és a lány alá ugrott. Mido huppanva csusszant a fehér bundában kapaszkodva a kutya nyakába. Felült és erősen kapaszkodott a dús szőrzetbe.

-         Ezért még számolunk! – morogta Sessh. – De legalább hasznosítsd magad!

-         Értettem főnök! – felelte katonásan Mido és felhúzta a védőpajzsot.

Ádáz csata kezdődött. Mido szorosan a fehér bundához lapult, nem akarat látni, ahogy az ellenfelek pusztán nyers erővel küzdenek egymással. Hallotta a kutya morgását, a macskák fújtatását, és egy idő után érezte, hogy Sesshoumaru járása bizonytalanodik. Ha nem is szerezett az óta új sebeket, a régiekből rengeteg vért vesztett és egyre nagyobb fájdalommal járt neki a mozgás. Aztán egyszer már rosszul fogott talajt, és elterült a földön. Lihegve próbált feltápászkodni, de nem ment neki. Mido az esést követően lepottyant a szellemkutya hátáról. A démon macskák még mindig rengetegen voltak, és dühösen, fújtatva állták körbe a kutyát. Midoval nem is törődtek.

A lány talpra ugrott, hátra nyúlt a tegezébe célzott majd lőtt. A kör egy részét letarolta, ám az elhullottak helyére újak érkeztek. Mido látta ez így nem lesz jó. Újabb nyílt lőtt ki ám alig hagyta el a húrt a vesző ő már futásnak eredt. Mielőtt a kör újra bezárulhatott volna ő már az oldalán fekvő kutyadémon mellet állt. Sessh rettentően zihált, és szép piros vére nagy pocsolyákat töltött fel.

- Mido! Takarodj innen! Nem kell itt meghalnod! – hörögte.

- Felejtsd el! Ezek a rühes macskák megemlegetik, azt hogy eszükbe jutott ránk támadni!

- Nem! Menny innen! Ez egy ősi háború! Ne avatkozz bele! Ez csak a családomra és a párduc törzsre tartozik!

- Én pedig szeretném megélni, hogy a családodba tartozzak, úgyhogy szedd össze magad, változz vissza, hogy a Tenseiga megvédjen, és hogy kisebb helyet foglalj és figyelj.

Sesshoumaru nem akart engedelmeskedni, de már túl gyenge volt hogy megtartsa az alakját. Mido felemelte a védő pajzsát. A macska démonok hátráltak, majd utat nyitottak vezetőjüknek. Mido valami furcsát érzett, majd megpillantotta mit észlelt. A démon teste több helyen rózsaszín fénnyel világítottak. „Ez olyan. Teljesen olyan, mintha a szent ékkő szilánkjai lennének! De hiszen én még soha nem vettem észre egyet sem! Szóval ilyet is tudott Midoriko!” – gondolta Midayoi ámulva. A macska közben közelebb jött.

-         Ne is erőlködj kis lány! Elkaptam ezt a bolhafészek kutyát, már az én prédám!

-         Persze aztán beleér a kezed a bilibe és felébredsz! Felejtsd el cicus! Vagy tudod mit, próbálj meg a közelébe jönni! – kiabálta vissza dühösen a lány, és a védőpajzs még jobban felerősödött körülöttük.

Sértették a démon szavai, és egyre idegesebb lett. „Még hogy bolha fészek? Majd adok én olyat ennek a szemtelen cilamilának hogy csak dorombolni, tud a végére!” – gondolta Mido.

-         Te szemtelen kis liba! Azt hiszem jól el, fogok játszani veled! Az erőm akkora, hogy azt te fel sem tudod fogni! – válaszolta a démon és alakja fellángolt, fekete tűzzel. Az ékkőszilánkok feketén csillogtak a szíve helyén.

-         Egy kis turbó ékkő hozzáadásával is csak egy nyávogó szőrgombóc vagy! – vigyorgott a lány.

Az volt a célja, hogy az erőtér közelébe csalogassa a macskát, aztán nemes egyszerűséggel megtisztul, ahogy hozzá ér. De Kagevarának is volt annyi esze hogy megérezze, nem véletlen csillog ott a vörös védőpajzs. Ám úgy gondolta egy próbálkozást megér, és harcosainak intett:

-         Kapjátok el!

-         Én szóltam! – vonta meg a vállát, ahogy az üvöltve porrá váló macskákat nézte.

-         Kihozol a sodromból! – sziszegte Kagevara, előre lépett és a kezében tartott lándzsát forgatni kezdte a feje fölött, majd a föld felé vágott vele.

Midot valami kézzel nem fogható rengéshullámokhoz hasonlót érzett, a mik ledöntik a lábáról. A levegő vibrált és hullámzott, ő szédült és rosszul lett. A fülei sípoltak képtelen volt koncentrálni. A védőpajzs megszűnt. Sesshoumaru próbált feltápászkodni, de a testét borító sebek újra felszakadtak, ám ő még is felállt. Midayoi is próbált lábra állni, de úgy érezte, megbolondul az erős fájdalomtól, ami a fejébe nyilallt. Nehezen, de talpra állt és Sesshoumaru mellé botorkált. A két démon egymásnak támaszkodott. A lány szeméből potyogtak a könnyek a fájdalomtól, de halkan megszólalt:

-         Sajnálom, képtelen vagyok gondolkozni! – suttogta.

-         Mért avatkoztál bele! Nem akarom, hogy itt halj meg velem! – nyögte vissza a démon, ám a szájából vékony csíkban szivárgott a vér.

-         Feküdj vissza! Nem érdekel a fájdalom, de nem engedem, hogy meghalj, hallod Sesshoumaru! – suttogta Midayoi de térdre esett.

„Ki kell zárnom a fájdalmat az elmémből! Gyerünk Mido! Meg tudod csinálni! Ha mi most itt meghalunk Rinék védtelenek lesznek! Muszáj tennem valamit! De mit?” A látása elhomályosult, de még mintha a levegőben közeledő alakokat látott volna. Egy nagy piros folt, aztán valami hatalmas energiát érzett. Sárga szélbordák cikáztak el mellette. Majd meglátta elzúgni maga mellett a rózsaszín fénnyel tündöklő tisztító vesszőt. Aztán eszméletét vesztette.

Abban a pillanatban ért a lányhoz Kagome. Leugrott Kirara hátáról és Mido mellé térdelt. Körülöttük ádáz csata folyt. A hadseregnyi macska, valamint a minden erejükkel harcoló Miroku, Sango és Inuyasha közt. Inuyasha csak csapkodott a Tessaigával, nyomában mindenhol felragyogtak a szélbordák. Miroku és Sango elszakadtak egymástól, csak Kagome és Kirara volt még együtt, közös erővel védve Midayoit. Sango egyszer csak megpillantott egy fehér vérben tocsogó testet a földön. Odarohant és rémülten látta hogy a test gazdája nem más min Sesshoumaru. A szellemirtó lány hősiesen védte a magatehetetlen démont, és próbált arra koncentrálni, hogy ha most elbukik Mido bizonyosan, beleőrül a fájdalomba. Eközben Kagevara hírtelen feltűnt a Kagome Kirara páros mellett. A szerencsétlen Kirarát egy suhintással harcképtelenné tette. Aztán a rémült Kagoméra nézett, és felé hegyezte a lándzsáját:

-         Szóval a másik fattyú is megtisztelt minket a jelenlétével! Te vagy annak a korcs Inuyashának barátnője igaz? – kérdezte gúnyosan.

Kagome válaszolni sem mert, a démon suhintott, ő becsukta a szemét és a következő pillanatban hiába is várta a halált nem érzett semmit, de csukott szemhéja mögül is észrevette a hírtelen világosságot. Kinyitott a szemeit és az eszméletlennek hitt Midot látta maga ellőtt. A lány visszaváltozott, ember volt. Kezei a démon vállán voltak és ugyanolyan energia áradt a testéből, mint amilyet Kikyou volt képes létrehozni és ugyan ilyen módon áramütésszerűen megrázni vele ellenfelét. De a lány már túl gyenge volt, térdre esett, de legalább Kagevara lándzsája kiesett a kezéből. Inuyasha pont feléjük verekedte magát a tömegben és meglátta a lányok reménytelen esetét:

-         Kagome! – ordította torka szakadtából és egy mindennél erősebb szélbordát küldött a tömegbe.

Mindenkit elvakított a sárga fény. Sango a csontbumeráng mögé bújt, Sesshoumaru övében felragyogott a Tenseiga. Miroku az ájult Kirara mellett állt, botjával misztikus akadályát fenntartva. Aztán elült a fény. Inuyasha odaszökkent ahol utoljára a két lányt látta.

-         Kagome! Kagome! – kiabálta, de a lányokat sehol sem találta, csak a halott macskák testeit.

Eközben Sesshoumaru, felült, és a fáradtan ziláló Sangora nézett:

-         Midayoi? – kérdezte halkan.

A szellemirtó megrázta a fejét. A démon visszafeküdt és kihúzta a tokjából a Tenseigát. Megmarkolta majd nem mozdult többet. Inuyasha Mirokuhoz és az ájult pici Kirarához futott. A szerzetes felállt és a hanyoura nézett:

- Elvitte őket. Ahogy mindenki mást!

- De hova! Ha Kagoménak valami baja lesz én 2 centis darabokra, vágom azt a macskát! – kiabálta Inuyasha.

- Inuyasha! – szólt a hanyounak Sango – Szerintem ő tudja! – mutatott Sesshoumarura.

- Mi a nyavalya? Ez már megint hogyan kerül ide? – kérdezte Inu flegmán.

- Szerintem ő ellene vonult ki ez a hatalmas horda macska. Nézd meg a nyomokat!  - válaszolta a szellemirtó lány.

Inu a földre pillantott. Egy nagy kráterszerű mélyedésben álltak, amit néhány helyen eltorzított a szélborda. A körön kívül egymás hegyén, hátán feküdtek a halott macska démonok. A kör belsejében sokkal kevesebb volt. És a középpontban ott feküdt Sesshoumaru saját vérében.

-         Hu! Bátyus! Valakinek nagyon útban vagy! – nézett körbe hitetlenkedve a száznál is több tetemen Inuyasha.

-         Ez hihetetlen. Mennyit ölhetett meg, amíg nem győzte le a túlerő? – kérdezte Sango, de már az eszméletlen démon mellett térdelt.

-         Ki tudja. 50-et. 60-at vagy 70-et. Inuyasha ha csak egy perccel később jövünk, a bátyád és Midayoi már halott lenne.

-         Az egy dolog! De hova vitték Kagomét? – idegeskedett Inuyasha, ám szegény pára legnagyobb szomorúságára ebben a pillanatban megjelent Kouga az erdő szélén:

-         Azt ne mond, hogy ellopták az asszonyom tőled? – kiabálta a farkas démon.

-         Nem lopták el, és ne nevezd még egyszer az asszonyodnak, mert nagyon megbánod! – ordította dühösen Inuyasha.

-         Mért mit teszel? Előhúzod azt a semmire való kardodat, és itt hadonászol majd vele? Te kutyák szégyene! – harciaskodott Kouga.

Ám ekkor egy nem várt egyén is beszállt a vitába. Csendesen beszélt, még is a hideg futkosott azok hátán, aki hallotta:

-         Farkas! Akkor ejtesz ki még egy ilyen mondatot a szádon, ha meguntad az életed! A Tetsusaiga nevét se merd a szádra venni! - sziszegte halkan Sesshoumaru.

Mindenki ledermedt, és némán bámulta a démont. Sesshoumaru egyenesen állt, kezében a Tenseiga fehér fénnyel izzott. A démon szeme hol piros, hol aranysárga volt, de nem törődött, azzal hogy még csak félig hegedtek be a sebei, elindult. Inuyasha hitetlenkedve figyelte, majd, amikor észrevette, hogy a bátya hátat fordít nekik és próbál alakot váltani rákiáltott:

-         Nem mehetsz el Sesshoumaru! Mond meg hova vitték Kagomét?

-         Majd visszahozom neked őt is! – válaszolta a kérdezett.

-         Ne szórakozz velem! Mond el kik voltak ezek és mit akartak!

-         Nincs hozzá közöd öcsi!

-         Sesshoumaru! Mond el nekünk, mi is aggódunk a lányok miatt! – szólt közbe Sango – És amúgy is jössz nekem, egyel!

-         De nem érünk rá!

-         Még úgy sem tudsz harcolni!

-         Akkor kövessetek, ha megtaláltam Rint és Jakent elmondok mindent. – felelte a szellem és alakulni kezdett.

-         Kirara hogy van? – kérdezte Sango.

A kis macska dorombolva simult a lány lábához. Édesen nyávogott egyet, de szemeiben látszott hogy nagyon fáradt. A szellemirtó lehajolt hozzá és megsimogatta:

- Ha nem vagy rá képes, ki találunk valami mást!

- Palota pincsi! Ne fáradj majd én, visszahozom Kagomét! – szólt Kouga és forgószéllé változott.

- Felejtsd el! – ordította utána Inu.

A kis macska démon közben változni kezdett, majd Mirokura és Sangora nézett. A két ember felült a hátára és Kirara követni kezdet Sesshoumarut. Inuyasha a földön ugrálva követte őket. Sokáig haladtak, míg végre Sessh szagot fogott. Egy barlangnál értek földet.

Sesshoumaru alakot öltött és vörösen vibráló erőtérre nézett. A következő pillanatban Rin rohant kifelé a barlangból és a démon nyakába ugrott. Az felemelte, és az erőtérre nézett:

-         Ezt hogyan lehet megszüntetni?

-         Nem tudom nagyuram! – válaszolta Jaken – Midayoi azt mondta, csak mi tudunk ki-be mászkálni rajta.

A démon még mindig a kezében szorongatta a Tenseigát. Gondolt egyet oda lépett az egyik nyíl mellé suhintott a kardjával és védőburkot mintha kettévágta volna, a nyíl kiesett a sziklából. Aztán a másikat is hatástalanná tette. Inu fél vállról odaszólt a bátyának:

- Nem is tudom mit sírtál folyton, hogy nem te kaptad a Tessaigát. Hiszen ez is egész jó kis kard!

A démon rá sem pillantott csak belépett a barlangba és leült a sziklafal tövébe. A többiek követték. Jaken tűzifát hozott és már kis tűz lobogott mire rájuk köszöntött az alkonyat.

- Sesshoumaru! Elmondanád kik és hova vitték a lányokat? – kérdezte Sango bátortalanul.

- Kagevara a feltámasztott macskadémon, a párduc törzs vezetője. Apám halálos ellensége. Ő vitte el őket. Sejtem hova de nem biztos. Ez egy hosszú történet. Több száz éve a párduc törzs el akarta foglalni az egész keletet. Apám ezt nem hagyhatta így háború lett. Hatalmas háború, de a Nagy Kutyaszellem győzelemre vitte a seregét. Apám megölte Kagevarát. Aztán 50 évvel ezelőtt a párduc törzs újra támadt, amíg valaki egy fának szegezve pihent. – nézett rosszallóan Inura - Apám hívei hozzám fordultak, nem tehettem mást, háború lett újra. De aztán minden rosszul sült el. Szükségem lett volna a Tessaigára ahhoz, hogy megnyerjem újra ezt a csatát, amit már Inutaisho lejátszott előttem. De nem volt nálam. Vesztésre álltunk, már minden el volt veszve, én tovább küzdöttem, és egyszer csak a macskák menekülni kezdtek. Elfutottak. Azóta nem láttam őket. De tudtam, hogy még vissza fognak jönni.

- Értem! Szóval ez történ az alatt, amikor én Kikyou nyilától a Goshinbokuhoz szegezve aludtam. De még is hol vannak a lányok?

- Kagevara régi birodalmának határán. Ahol ő egykoron elbukott. Szerintem legalábbis. Midayoi és Kagome lesznek a friss emberi hús, amire szüksége van, mert csak egy rothadozó csont halmaz lenne nélkülük. És persze még ékkő szilánkok kellenek neki. Lelkek, hús és ékkő. Ez tartja össze azt a fattyút.

Mindenki némán ült, nem szóltak miután a démon befejezte a mondani valóját. Aztán Sesshoumaru lehunyta még mindig színváltó szemeit és aludni készült:

-         Holnap utánuk megyek. Ha akartok, jöhettek, de most pihennem kell. Jaken, te pedig őrködj! – adta ki az utasítást a démon és mindenki lefeküdt, hogy visszanyerje erejét, hogy holnap minden erejüket beleadva tudjanak küzdeni.