IX.          Együtt (16-es korhatárralJ)

Már sötétedett, a nap utolsó sugarai is alábuktak a horizonton. Mido csendesen követte a démont az erdőben. Aztán elérték a meleg forrást is, ahol Sessh balra fordult és elindult a víz mentén. Hamarosan kiértek egy tisztásra, ahol még mindig mellettük csordogált a hőforrás, csak éppen, itt vékony csermely formájában. Ők tovább gyalogoltak, mígnem a víz útját egy nagy szikla zárta el, de a folyócska utat tört magának, és vékony csíkban folyt ki a kő repedésein. A démon egy mozdulattal a szikla tetején volt, ami legalább jó 3 méter magas volt. Mido csak nézett utána, ám Sessh megfordult és visszanézett hozzá:

-         Nem jössz? – kérdezte.

-         Hát, ha tudnák.

-         Csak próbáld meg.

Mido elrúgta magát és guggolva földet ért a szikla tetején. Még mindig démon formájában volt, így út közben figyelte a zajokat és a szagokat. De az idő foga megvájta a követ és porhanyóssá tette. Midayoi felállt, ám abban a percben kicsúszott a lába alól a talaj. Becsukta a szemét és sikítani akart, de nem tudott. Azt hiába is várt, nem érzett fájdalmat. Kinyitotta a szemét és lenézett a lába elé. Ott nem látott semmit, csak méterekre a zöld füvet. Aztán valami nyomást érzett a derekánál, feljebb emelte a tekintetét. Meglátta a jól ismert kezet. Aztán felszegte a fejét és Sessh szép szemei, néztek vissza rá. Ott lebegetek mind ketten a párkány mellett. Sesshoumaru magához szorította a lányt, így tartva meg a levegőben. És csak nézték egymást, nem mozdultak. Midayoi úgy érezte hírtelen nagyon melege lett. Mintha valaki a hőmérsékletet hírtelen 40°-ra állította volna. De nem mozdult csak nézte a démon arcát, még pislogni sem mert. Sessh sem akart megmozdulni. Valahogy jó érzés volt ilyen közel lenni ehhez a nőhöz.

Arcukat csak centik választották el, és mintha ez a távolság is csökkeni látszott, volna. Aztán a démon megmozdult, kinyitotta a száját és nagyon halkan megszólalt:

-         Nem véletlen hoztalak ide. Itt nyugodtan beszélhetünk. – és behúzta Midot a sziklapárkány fölé.

A lány érezte a lába alatt a talajt, de még érezte a derekán az erős kéz szorítását is. Sessouhmaru nem tudta elengedni a lányt. Aztán hírtelen a lassan csillagoktól fénylő égen elfutott egy hulló csillag. Mindketten felemelték a fejüket, és arra néztek:

- Most kívánni kéne valamit! – suttogta Midayoi.

Sesshoumaru újra a lányra pillantott. Hosszan nézte a tüzes barna szemeket, majd elmosolyodott. Életében először őszintén. Mido meglepődött. Még sosem látta a démont így mosolyogni. Önkéntelenül, megérintette a férfi arcát:

-         Gyakrabban mosolyoghatnál! Mert nagyon jól áll! – de meglepődött saját hangján. Másképp csengette, nem volt benne gyerekes csintalanság.

Újabb csend következett és újra csak nézték egymást. Mido nem vette le a kezét a démon arcáról. Sesshoumaru érezte hogy a lány keze jég hideg. Aztán hírtelen megtört az idilli pillanat.

Mido érezte, hogy a démon szorítása gyengül, majd a keze lesiklik a derekáról. De nem lépett hátrébb. Aztán Sessh egy nagyot sóhajtott, talán túl nagyot is ez szöget ütött a lány fejében. Megfordult és elindult. Az alkonyati homályban hírtelen vége szakadt a szikla párkánynak. Mido beérte a démont, és ámulva körülpillantott. Egy kis sziklákkal szegélyezett gőzölgő tó partján voltak. Körülöttük elszórt nagy kövek, és erdő. A sziklák között selymes zöld fű nőtt. Szeptember végéhez képest olyan zöld volt, mint ha csak most sarjadt volna ki a földből. A csillagok fényesen ragyogtak, a két személy pedig ott állt a sziklaperem tetején.

-         Ez nagyon gyönyörű! – suttogta Mido halkan.

-         Szerintem is! – válaszolt a démon.

„És még milyen romantikus! Vajon mért hoztál ide engem?” – gondolta a lány. – „De örülök, hogy veled vagyok!” – és elmosolyodott.

-         Mit mosolyogsz? – kérdezte Sessh kíváncsian.

-         Nem lényeges! – Mido elfordította a fejét, de még mindig mosolygott.

-         De az. Azért vagyunk, itt hogy beszélgessünk. Tudod én még soha senkiben, sem bíztam meg. De benned igen… – Sessh az égre tekintett.

-         Ennek örülök! – válaszolta a lány.

A démon leugrott a szikláról és csobbanva ért földet a térdig érő vízben. Mido magasnak találta a sziklát és inkább leült hogy majd óvatosan leereszkedik, de az erózió itt sem kímélte meg jobban az anyagokat. A kőpárkány egy része leszakadt, és a lány lepottyant a vízbe. Ott ült derékig vizesen, kalimpáló lábakkal és meglepett arccal a szikla tövében. Sessh nem akarta kinevetni, de alig tudott komoly maradni a lány ügyetlenkedése láttán.

- Egyáltalán nem vicces! – mérgelődött a Mido.

Sessh szó nélkül a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Aztán a mozdulat közben mind a ketten ledöbbentek. „Sesshoumaru! Te nem vagy eszednél! Mit csinálsz? Nehogy már ilyen kedves legyél egy halandó vagy részben démon nőhöz! Csak nem…?” – gondolta Sessh és egy pillanatra lecsukta csillogó szemeit – „De igaz. Vonzódom ehhez a lányhoz!”

„Mit csinál? Sesshoumaru? Felsegít engem? De hát, mért? De jó érzés, ahogy fogja a kezem!”- gondolta Mido és a démonnak nyújtotta a kezét, és hagyta, hogy az felsegítse. Aztán megint csendben álltak a térdig érő vízben még mindig fogták egymás kezét:

-         Köszönöm! – szólalt meg a lány.

-         Nem, én köszönöm neked! Ha te tegnap nem intézed el Kagura csapását és azt az ocsmány Narakut, már magába olvasztott volna, és a része lennék.

-         Hogy mi? – kérdezett vissza Mido meglepetten.

-         Nem ez az első – kezdte Sessh és elindult a part felé, Mido mellette lépkedett – már máskor is megpróbálta. Szüksége van egy kifejlett démoni erőre. Kölcsönösen vadászunk egymásra. Ha te nem lépsz közbe én, nem lennék itt.

-         Értem. Ez szörnyű. Hallottam a lányoktól miket művelt az a korcs; Inuyasha és Kikyou, Miroku és a Kazaana, Sango és az öccse. Most meg még ez is.

Aztán csendben leültek a magas fűben, egy sziklának döntve a hátukat, és a vizet nézték.

-         Midayoi! – kezdte a démon – Hogyan gyógyult meg az a sok seb a testemen? És hogyan maradtam életben, hiszen embernek képtelenség lett volna azt túl élni? Hiába gondolkodok, hiányzik valami az emlékezetemből.

-         Hát, használtam Midoriko erejét.

-         Te hegesztetted be a sebeimet? – nézett a lányra a démon ámulva.

-         Igen, és még valamit vissza akartam adni neked, de ahhoz már túl gyenge voltam és elaludtam.

-         Mire gondolsz? – kérdezte kíváncsian Sessh.

A lány felkelt és a démonra nézette.

- Vedd le a páncélt és vetkőzz le!

Sesshoumaru felhúzta a szemöldökét és értetlenül nézett a lányra:

-         Nem gyors ez egy kicsit? – kérdezet még mindig kétkedő tekintettel, de azért szorgalmasan vetette le a páncélzatot, a kimonó felső részét és az alsó fehér inget.

Midayoi nem tért magához az utolsó mondattól. Mondani akart valamit de nem jött ki szó a száján. Kezeit felemelte, de még megnyikkanni sem tudott aztán miután levegőhöz jutott kiabálni kezdett:

-         Sesshoumaru! Minek nézel te engem! Jellemző, férfiból vagy de ez azért több a soknál! Mit képzelsz, hogy csak úgy felkínálom magam majd neked? – Mido remegett a hírtelen jött indulattól.

-         Hát pedig nagyon úgy hangzott! – húzta el a száját a démon, sőt a lány legnagyobb meglepetésére mintha csalódottságot hallott volna a hangjában.

„Midayoi! Jól vagy? Te beütötted a fejed valamikor. Hallucinálsz és nem vagy magadnál. Teljesen ütődött vagy. Tudod, egyáltalán mit akarsz?” – gondolta.

Mérgesen elfordult a démontól, aki értetlenül nézte a lány hátát majd megszólalt, habár érezte, hogy nem kellene:

-         Akkor most ezért vetkőztem le? – kérdezte de egyből meg is bánta.

Mido háta megremegett, megfordult és lendületből fel akarta pofozni a férfit, ám most Sessh gyorsabb volt és elkapta a lány kezét.

Ebben a percben két kis alak felküzdötte magát a szikla párkányra. Lihegve leültek. Az egyiknek hosszú haja és lányos kimonója volt, a másik kezében pedig egy furcsa bot volt. Mind ketten a félmeztelen démon, és a levegőben megalított kezű nő felé néztek, és abban a percben megdermedtek. A kislány szólalt meg először:

-         Látod Jaken-sama mondtam, hogy nem kéne zavarnunk őket!

-         De én azt hittem tovább akarnak menni…

-         Nem hagytak volna itt minket szó nélkül. De szerintem nem kéne, leskelődünk, kettesben akarnak maradni! – mosolygott a kislány és már ereszkedett is vissza a sziklán.

A zöld kis gnóm még egyszer a két alak felé nézett, a hosszú ezüsthajú férfire és a dühös, gyönyörű démonnőre. Megrázta a fejét és ő is a kislány után sietett.

Mido meg sem tudott szólalni. Sesshoumaru gyengéden fogta a csuklóját. Aztán leengedte a kezét. Mido csak nézett a démon szemében és elfelejtette a külvilágot. Elfelejtette, hogy hol van, mért van itt, az előbbi haragot, mindent. Aztán egy húzást érzett a kezén és a következő pillanatban már csak a démon ütemes szívverését hallotta. Sessh lehunyta a szemét és magához ölelte a lányt. Mido meglepődött de nem ellenkezett. Így álltak ott percekig. A lány is lehunyta a szemét, és egyik karját a férfi nyaka köré fonta. Sessh felpillantott és a messzeségbe nézett, majd halkan megszólalt:

-         Mért sírtál múlt éjjel? – kérdezte.

Mido felé fordította a fejét, de nem bontakozott ki az ölelésből:

-         Hát nem egyértelmű? – kérdezte – Féltettelek! Azt hittem valami bajod lesz! – elfordította a fejét és ismét a férfihoz simult – Féltem hogy örökre elveszítelek!

-         Tudod, te voltál az első, aki értem sírt!

-         Ez csak azért van, mert senkit nem engedsz magadhoz közel!

-         Nem tehetem, tudod jól. De nem értem mért sírtál értem, démon vagyok, az emberek ellensége. Nem tudod te hány falut tettem, a földel egyenlővé, hány 100 ember vére tapad a kezemhez. Annyit gyilkoltam amennyit csak akartam, ha a nevemet kiejtik már rettegés jár az emberek között…

A lány az ujját a férfi szájára tette.

- Cssss! Ne folytasd! Az a múltad! Mindenki hibázhat! Te is tudod hogy már nem ilyen vagy!

Sessh nem válaszolt csak még jobban magához ölelte a lányt. Fejét a lány selymes hajára hajtotta. Mélyen magába szívta az illatát. Aztán Mido váratlanul kibontakozott az ölelésből:

-         Most pedig visszaadok valamit. Ne gondolj rosszra! Ülj le!

Sessh leült, a lány mellé térdelt és nézte, ahogy az emberi formájára vált. Mido aztán váratlanul a démon csonka karjára tette a kezét. Lehunyta a szemét és a tenyere fehéren kezdett világítani. Sessh nézte, ahogy a csonk megnyúlik és alakul. Kőnyéknél meghajlik, mikor az alkarhoz ér felragyognak a méregcsíkok, aztán megjelenik a csukló, majd az ujjak. A körmök zöld fényben felizzanak, majd abbamarad a fehér fény és a lány a kezében tartja Sesshoumaru bal karját. A démon tágra nyílt szemekkel nézte a hírtelen visszanőtt végtagot. Aztán a lányra tekintetett, Midayoi nagyon fáradtan mosolygott rá:

-         Remélem ez is volt olyan jó, mintha mást adtam volna? – mosolyában valami furcsa irónia bujkált.

Sesshoumaru felemelte a kezét. Még zsibbadt volt, de érezte. Ujjait összehúzta, majd kinyújtotta, másik kezével végigtapogatta. A lány csak térdelt mellette és mosolygott. Aztán a démon ránézette, egy pillanatig csendben ültek, majd Sessh magához húzta a fáradt lányt, és hanyatt dőlt a selymes füvön, magával rántva Midot is. A nő puhán a démon mellkasára hajtotta a fejét, majd az megszólalt:

-         Pihenj csak! Majd utána beszélgetünk még!

Jó! – Mido lehunyta a szemét és abban a percben elnyomta az álom.