V.            A felkészülés

(part 2.)

- Rendben – kezdte a nagyanyja – most megmutatom hogyan vagy képes a spirituális erőd uralni. De ahhoz végig kell menned egy szertartáson, amit csak ma tudunk megtenni, hiszen ma van újhold éjszakája. Meg kell tisztítani a lelked, ki kell ürítened az elméd, és el kell jutnod egy olyan állapotban, amikor ki tudod zárni a külvilágot. Én is így kezdtem.

- Nagyi! Nem lehetne most megpróbálni? – kérdezte a lány – A másik erőmben is segített Midoriko. Hátha ez is sikerülne, mert sietnünk kell. Sessh sem akar sokáig ebben a világban időzni. Azt mondtad a véremben és a lelkemben benne van az összes tudás, csak fel kell eleveníteni.

- Biztos vagy benne lányom? – kérdezte az asszony.

Mido bólintott. Még csak most kezdte el a tanulást, de azt kívánt bár csak lenne már készen. Már rá akart lépni a sorsa útjára. Nem tudta mi várja, de tenni akart már. Tenni valamit.

Mido elhelyezkedette törökülésbe. Hüvelyk és mutató ujját kinyújtva egymásra helyezte a többit összekulcsolta. Kezét ölében nyugasztotta. Egyenesen ült, lehunyta a szemét és lelkében Midoriko hívta. Legnagyobb meglepetésére a papnő válaszolt az elméjében. „Kérlek, segíts! A reinkarnációd vagyok! Midoriko papnő, add át a tudásod, mert sürget az idő. Be kell fejeznem, amit te elkezdtél!” – imádkozott hangtalanul a lány.

Ebben a percben vakító fehér fény áradt a testéből. A démon és a nagymama egyaránt megrémült. Sessh a lányhoz akart lépni, de felderengett körülötte a védő pajzsa. A fény elvakította őket, eközben Mido fejében áramlottak az információk. Látomásai voltak, hihetetlen dolgokról. Midoriko erejét látta maga előtt. Érezte, ahogy a papnő ereje átjárja a testét. Aztán egy hírtelen villanással megszűnt az egész. Mido elvesztette az egyensúlyát és előre dőlt. Mikor már úgy érezte semmi nem akadályozhatja meg abban hogy fejjel előre a padlóra boruljon a barna padló helyette valami puha fehérbe fúródott az arca. Aztán összeszedte magát, és megpillantotta a guggoló szellemet amint óvatosan, próbálja felültetni. A lány szemében ekkor könnyek jelentek meg és olyan elemi erővel tört rá a sírás, mint még soha. Kicsordult egy könnycsepp a szeméből és ő hangatanul felzokogott. Szorosan a démonhoz bújt hogy ne engedje el őt, Sessh teljesen megrökönyödött, annyira hogy még csak meg sem próbálta lefejteni magáról a lány ölelő karjait.

Mido csak zokogott és zokogott. Képtelen volt abbahagyni a sírást. Teste rázkódott a könnye elárasztották az arcát és némelyik koppanva ért földet a padlón. Ez így ment vagy 5 percig, a szobában néma csend uralkodott csak a lány zokogását lehetett hallani. Senki sem mozdult aztán Midayoi sírás közben megszólalt:

-         Láttam őt. Ott volt velem Midoriko! Megfogta a kezem és elárasztott az ereje. Láttam az emlékeit. A tudását. Láttam az egész életét és végig kellett élnem a halálát. Meg kellet halnom vele együtt, érezni a fájdalmat, ahogy kiszakad a szíve. Ahogy megszületik az ékkőbe zárt négy lélek a lelkéből. – és újra zokogni kezdett.

-         Már vége van. – szólalt meg halkan a démon. Valami furcsa érzés kerítette őt is hatalmába. Az, amit akkor érzett, amikor megtudta, hogy apja, a Nagy Kutyaszellem halott. Soha nem volt képes elfelejteni azt a pillanatot. Külsőre semmit nem mutatott, de csak a fájdalomhoz tudta hasonlítani azt az érzést.

Sessh ezek után egy szó nélkül felemelte a lányt. Kilépett vele a raktár szobából. Elindult vele a ház felé egy szó nélkül bevitte a szobába, és az ágyra fektette. Ha tudta volna. A lány nem volt hajlandó elengedni őt. Úgy érezte, ha ez a kézzel fogható dolgot elengedi most az ő élete is elmúlik, mit a papnőnek a látomásában. Sesshoumaru leült az ágyra ölében a még mindig zokogó lánnyal. Így ültek ott még fél órát aztán a lány elcsendesedett. Egyre ritkábban hüppögött, a démon már nem érezte a könnyek sós illatát sem. De még mindig nem engedte el a lányt. Ő sem tudta volna megmondani mért, de ott ült, hátát a falnak támasztva egyik lábát felhúzva a vállán a lány fejével, aki kezecskéivel a férfi ruhájába kapaszkodik. A démon keze az ő vállán és alig érezhetően de magához szorítja, Midayoi egyre ritkábban hüppögött, kezdett megnyugodni, de annyira fáradtnak érezte magát, hogy képtelen volt mozogni. A fejét nagy nehezen felemelte és a szellemre tekintett még mindig könnyes, hatalmas szemeivel. Az nem fordult felé a semmibe nézett csak mereven. Érezte a lány mozgását, de nem akart a szemébe nézni. Kifinomult érzékei így is érezték a hatalmas fájdalmat, amit ő érez és félt, ha ránéz olyan dolgokat tenne, amit nem akar. Csak nagyon lassan megmozgatta a kezét a lány karján, ami kísértetiesen hasonlított egy aprócska simogatáshoz. Mido úgy érezte valami földöntúli nyugalom, járja át a testét. Mintha minden megbékélt volna körülötte, csak a fáradság maradt volna meg. Biztonságban érezte magát, de olyan szinten hogy azt el sem tudta eddig képzelni, hogy ilyen létezik. Aztán szépen lassan lecsukódtak a szemei és elaludt. Sessh még akkor sem mozdult meg, amikor már a lány halhatóan nyugodtan lélegzett. Így ült ott még majd egy óra elteltével is.

Ekkor kinyílt az ajtó és a két nő jelent meg benne. Csodálkozva bámultak a démonra és az ölében békésen alvó lányra. Az nagymama tért először magához:

-         Szóval megnyugodott? – kérdezte.

-         Igen. De ez túl sok volt neki. Én már az elején gondoltam hogy nem fogja bírni. – válaszolt a szellem.

-         A nehezén már túl van. Napok múlva már teljesen készen fog állni.

A szellem kétkedve nézett rá. A lányból még alvás közben is áradt az erőtlen fáradság.

- Nem hiszem. Ma éjjelre visszaviszem az én koromba. – jelentette ki Sessh.

- De hát pihennie kell? – lepődött meg Mido édesanyja – Abban a világban folyamatosan veszélyben van!

- Addig nem, amíg mellettem van. – válaszolt a férfi és elfordította a tekintetét jelezvén, hogy a vitát lezártnak tekinti.

Az aggódó rokonok távoztak. Sesshoumaru pedig csendesen figyelte az alvó lányt.

Midayoi anyja idegesen lépkedett a konyha felé:

-         Anya! Még is hogy képzeli, hogy csak úgy elviheti tőlünk? – kérdezte remegő dühvel a hangjában.

-         Nem tudjuk megakadályozni! – sóhajtott az idős asszony.

-         De ezt nem engedhetjük, ő nem a mi fajtánk, sőt! Hogyan bízhatnám rá azt, ami a legfontosabb az életemben? – azzal lerogyott egy székre, fejét megtámasztva az asztallapot bámulta.

-         Vigyázni fog rá. Hiszen láttad te is?

-         Pont ez a bajom! Mido már az elejétől fogva rajong ezért a démonért! De ez rossz! Ki fogja használni a lányomat! Tudom, csak az ereje kell neki, vagy még más is… Ebbe inkább bele sem gondolok.

-         Ugyan már. Nyílván való, hogy nem önzetlenül segíti Midayoit. De akkor is csak egy büszke démon, soha nem állna össze egy részben halandó nővel. Gondolkodjál már lányom!

-         Akkor az, mi volt, amit a szobában láttunk? – rúgta ki a széket maga alól Mido anyukája – A büszke démon védelmezőleg ölelgeti a lányomat?

-         Tudom, hogy attól félsz, hogy a lányod végzete ehhez a szellemhez köti majd. De nem kéne ettől félned, az ő végzete a harc lesz. Nem fog abba a hibába bele esni, mint te. – mondta a nagymama gúnyosan.

-         Nem érted? Nem az a bajom, ha beleszeret Sesshoumaruba! Hanem hogy a démonok életének része a harc. És egyszer úgy is őt is legyőzik! Nem akarom, hogy a lányom érezze azt a fájdalmat, amit nekem át kellett élnem! Nem akarom, hogy elveszítse azt, akit a legjobban szeret! – azzal kirohant a konyhából.

Eközben bent a szobában Sessh szemöldöke majd a homloka közepéig emelkedett. Tisztán hallott minden szót, az a pár vékony fal nem jelentett akadályt az ő tökéletes és kifinomult hallásának. „Ezek miről beszélnek? Keh, mit hisznek ezek rólam, én semmit sem érzek ez iránt a lány iránt. Segítek neki, hogy utána segítsen ő nekem! Bolond halandók!” –húzta fel egyre jobban magát a démon. Aztán a békésen alvó lányra tekintett. Hírtelen minden dühe elszállt és nagyot sóhajtott. Mido megmozdult és még jobban a férfihoz bújt álmában. Feje már a szellem nyakánál volt, kezei még mindig görcsösen szorongatták a szép fehér kimonót, lábai a démon lába felett feküdtek kinyújtva.

„Na, ez azért már sok!” – gondolta Sessh – „Főleg ha Inuyasha megérzi rajtam a lány illatát!” – akarva akaratlan az illat gondolatnál mélyet lélegzett a lányt körülvevő levegőből, majd meglepődve megismételte a műveletet. „Megváltozott az illata! Valaki mást érzek rajta. Talán Midorikot? De nem ez az ő szaga, de még is más. Sokkal erősebb, és olyan mintha éveket öregedett volna egy óra alatt. Már nincsen gyerek szaga. Milyen hülyeségeket gondolok!” – rázta meg a fejét a démon, és lehunyta szemeit. Nem gondolta hogy elbóbiskol, de ez történt vele.   

-         Nem hiszem el! Nagyuram! Már 2 napja elment lassan! – mit csinálhat ennyi ideig türelmetlenkedett Jaken egy zöld réten ahol Kagome, Sango, Rin és Shippou gyógynövényeket gyűjtöttek.

-         Nyugodj meg Jaken-sama! – szólalt meg a kis lány – Biztosan nincsen semmi bajuk! Hamarosan vissza fog jönni Sesshoumaru nagyúr és vele fog jönni Mido is!

-         Persze, Sesshoumaru semmire sem vágyik jobban, mint egy halandó nő társaságára. – húzta el a száját Jaken.

-         Hát pedig igen is vissza fogja hozni Midot is, Kalde anyó is megmondta, hogy hozzá ment és hogy vele együtt fog visszajönni.

-         Ugyan már mi szüksége lenne arra a halandóra a nagyurunknak?

-         Ha tényleg olyan hatalmas ereje van annak a lánynak, bizonyos hogy Sesshoumaru a saját oldalára akarja állítani! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kagome is.

-         Te meg azt nagyon tudhatod halandó! – mérgelődött Jaken.

Ekkor a semmiből megjelent Inuyasha és akkorát vert a kis gnóm fejére, hogy azon egy hatalmas púp nőtt:

-         Ne merészelj még egyszer így beszélni Kagoméval! – sziszegte a hanyou a fogai között.

-         Én csak félek, mert ma te megint erőtlen emberré fogsz válni, és ha Rinnek valami baja esik engem Sesshoumaru nagyúr megöl! – fakadt ki idegesen a démonocska.

-         Fogd be! – ordította Inuyasha ingerülten. Ám ahogy ezt kimondta fülei megmozdultak és beleszippantott a levegőbe:

-         Ezt nem hiszem el! Még ez a rühes ordas kellet most pont ide!

Hírtelen egy forgószél állt meg mellettük pontosabban Kagome mellet:

-         Drága asszonyom, Kagome! – kezdte Kouga a farkas szellem – Megéreztem a finom illatod, és jöttem, megnézem hogy jól vagy-e? - és megfogta a lány kezét.

Inuyashát ekkor elkapta az idegbaj és a pár közé állt.

-         Veszed le a koszos kezedet Kagoméről?

-         Mert ha nem mit csinálsz akkor palota pincsi?

-         Megöllek te farkasok szégyene! – és már nyúlt is volna a Tetsaigáért, ha Kagome el nem kapja a kezét.

-         Inuyasha! Fejezd be! Kouga nem ártott neked semmit. Örülnék, ha egyszer az életben értelmesen tudnál viselkedni?

A fiúnak leesett az álla. Ennél még az is jobb lett volna, ha inkább a ”Feksziket!” mondja gondolta Inu.

- Kouga! Te pedig most légy szíves menny el. Nekünk most még sok dolgunk van! – fordult a farkashoz Kagome.

- Ahogy kívánod drága Kagome! – azzal Kouga újra forgószéllé változott és eltűnt.

- Ezt meg mért csináltad? – kérdezte duzzogva Inu.

- Mert mindjárt lemegy a nap!

- Ne és? Akkor meg mi van? – kérdezett vissza az értetlen hanyou.

- Az te idióta, hogy ma újhold lesz éjszaka! – felelte sértődötten a lány, felkelt és minden szó nélkül elindult a falu felé.

- Jaj, Inuyasha! –sóhajtott Sango – Mért nem tudsz egyszer előbb gondolkodni és utána beszélni. Kagome a te kedvedért küldte el Kougát te meg ilyen bunkón viselkedsz vele.

- Menny és kérjél tőle bocsánatot! – javasolta Shippou.

- Tudom nagyon jól mit kell tennem! – dühödött be Inuyasha. – De őneki meg nem kéne egyáltalán szóba állnia azzal a döggel!

Shippou érezve, hogy nagy verést kapna, ha most tovább marad inkább Kagome után szaladt Rinnel és Jakennel. Inuyasha és Sango 2esben maradtak a réten.

- Inuyasha, akkor neked meg nem kéne Kikyouval találkozgatnod. – felelte csendesen Sango.

- Hogy mi? – döbbent meg Inu. –Te meg honnan… - kezdett zavartan dadogni.

- Nem egyszer láttalak elmenni éjjelente. Sokszor láttalak titeket, amikor Kirarával röpködtem álmatlan éjszakáimon.

- Kagome tudja? – kérdezet csendesen a hanyou a földet bámulva.

- Nem mondtam el neki. De ha elmondanám azt is el kéne, hogy minden egyes alaklommal csak csendben beszélgettek, Kikyou pedig mindig ott hagy szó nélkül. És akkor Kagome még jobban szenvedne.

- De mért? – kérdezte értetlenül Inuyasha.

- Inuyasha, mért vagy ennyire vak, könyörgöm! – fakadt ki a szellemirtó lány.

- Sango, tudom, hogy néha érzéketlen vagyok, meg bunkó. Sőt belegázolok mások érzelmeibe, de én nem értem már se magam, se Kagomét. Ahányszor Kouga megjelenik engem a sárba döngöl, de elvárja hogy én ne találkozzak Kikyouval.

- Inuyasha, a nők bonyolultak, de neked csak egy szavadba kerülne és Kagome megnyílna előtted és megérthetnél mindent… - azzal ott hagyta ő is az ámuló hanyout.

Inu még sokáig ült egyedül a fűben és várta a naplementét. Nem akart visszamenni a többiekhez. Érezte, hogy valamit mondania kéne Kagoménak, de nem tudta mit is. Aztán amikor a nap elkezdett aláereszkedni a látóhatárnak Inu elindult és felült a Goshinbokura az 1000 éves Szent Fára.