Bűvöletben; 2. rész:

A lány hamarosan magához tért. Egy szép szobában feküdt, alsóneműkben. Vele szemben az a nő ült, akinek neki ment az utcácskában. Mögötte festett arcú lányok álltak. A szobában világos volt, édes illat terjengett. A papírfalak vöröses narancsszínűek voltak, a helységben rengeteg volt a függöny.

A lány rémülten ült fel, mire az asszony egy bólintására a többi nő elkapta, és öltöztetni kezdte. Ő annyira megrémült hogy védekezni sem mert, és már csak akkor tért magához, amikor tetőtől talpig parfümökkel telefújt éjfekete kimonóban állt. Haját kis csigákba felcsavarták, arcára márvány fehér púdert fújtak, száját vörös rúzzsal kikenték. A madame elégedetten felemelkedett párnájáról és a lányt kézen ragadva az egyikfüggöny felé lépdelt.

- Nagyon jó fogást csináltam veled! Igazán gyönyörű és különleges vagy. Dolgozz rendesen és akkor minden rendben lesz!

- De hol vagyok? – kérdezte rémülten a lány miközben szemét össze vissza futatta a helységen.

- Jól sejted aranyom. Ez egy bordélyház és mostantól prostituált vagy… Jó munkát! – kacagott rá az asszony és belökte a függöny mögé.

Egy ketrecben találta magát, ahol több nő is üldögélt. Mind hasonló ruhákban, mint ő, és mind mosolyogva néztek egy irányba. Igen szoba csak félig volt ketrec. Három oldalról falak védték, míg a negyedik felől rácsos volt csupán, mint egy cella ajtó. Az mögött férfiak tolongtak és egy nagy nyitott udvarra lehetett látni. Az udvaron ott volt a kapu is ami az utcára nézett. Hírtelen valaki megérintette a vállát:

-         Új vagy itt? – kérdezte egy kellemes hang.

-         Tessék? – nézett hátra zavartan a lány.

-         Azt kérdeztem új vagy-e itt? – mosolygott rá egy korabeli fekete hajú szemű nő.

-         Igen. De nem maradok sokáig! – védekezett ő félve.

-         Persze mindenki ezt mondja! Az én nevem Nagami. Téged hogy hívnak? – kérdezte.

-         Seyako – válaszolt a lány.

Ám a választ már nem halotta meg. Hírtelen hatalmas robbanás rázta meg a várost, majd már csak tűz ropogása hallatszott.

Az idegen férfi feledve a lánnyal való találkozást sietve lépkedett a sötét utcákon. Végül elérte célját megpillantotta a palotát. Nem tétovázott sokat, pár lépéssel neki futott és már át is lendült a jó 6 méteres falon. Egy kertben ért földet. Szépen karban tartott kis sétány vezetett rajta egyenesen előre. Ő tovább indult, mint aki jól ismeri a terepet. Végül egy házhoz jutott, valószínűleg a palota valamelyik mellékszárnyához.

Körbenézett, fürkészte a homályt, de nem talált semmit sem. Kecsesen fellendült a tetőre majd a gerincen surranva elindult. És így eljutott oda ahova szándékai vezették. Egy ház előtt ló állt nyergelve, éppen most lépett ki gazdája is az épületből. Elkapta a ló kantárját mire az bokrosan megrázta a fejét. Valóban, az állat okosabb volt a gazdájánál, ő már tudta hogy veszély les rájuk.  Az csak megpaskolta egyik zsebét, majd elindult vezetve a mént. Ez lett a veszte.

Az árnyék elvállt a tetőtől elkapta a gyanútlan férfit, majd még mielőtt az egy szót is szólhatott volna eltörte a nyakát. A csontok hangos roppanással csúsztak szét az izületek mentén. A paripa megbokrosodott és nyerítve elrohant. Az árnyék kihúzott valamit a halott zsebéből, majd visszatért a tetőre. Jól gondolta, egy levél volt. Könnyedén feltörte a sógunátusi pecsétet kibontotta és a hold gyér fényénél, elolvasta. Aztán mérgesen galacsinná gyűrte a lapot és összezárta fölötte ujjait. Abban a percben halvány derengés villant az árny kezénél és mérges gőzök szálltak a levegőbe. Mire szétnyitotta ujjait a levélnek csak hűlt helye maradt.

Pár percig még gondolkodva állt a tetőn majd újra útnak indult. Most már nem is nagyon foglalkozott álcájával, hagyta, hogy az éji szél lefújja fejéről a kámzsát. Hosszú ezüst fényű haja úszott utána a levegőben, ahogy hírtelen démoni sebséggel futni kezdett. Arcán ördögi és kegyetlen mosoly villant, a gyönyörű aranyszín szemek hidegen fénylettek. Aztán a magasba lendült hogy visszazuhanjon és a cserepet átszakítva egy terembe kössön ki.

A levegő megfagyott a sogunátus tagjai mozdulatlanná váltak. A sogun nem tudta befejezni mondandóját, a kavargó por elvakított mindenkit. A katonák idegesen toporogtak katanáikat szorongatták, míg nem a törmelékeső és a portenger áramlása be ne fejeződött. Aztán már nem is akartak megmozdulni.

A beszakadt tető látni engedte a holdat és a halvány csillagokat. Az árny, amit megvilágított olyan rémületet váltott ki a teremben ülőkből amilyet eddig még nem éreztek. Néma sikolyok százaira nyíltak az elfehéredett arcok.

- Se-se… - kezdett rémülten dadogni a sogun, ám többet már nem tudott mondani.

Sziszegve szelte a levegőt egy zöld energia ostor és a férfi nyaka köré tekeredett majd előre rántotta őt hason csúszva.

Erre pár ember felpattant, a katonák támadóállást vettek fel. Ez lett életük végső és legnagyobb hibája. A dühödt idegen energia ostora halált osztott mindannyijuknak. A terem padlója hamarosan tocsogott a vértől, mindenfelé szétdarabolt emberi testrészek feküdtek. Csupán csak páran élték túl a támadást. Nagyrészük menekült hogy segítséget hívhasson, a többi a falak mellett lapult. Az idegen újra a sogunra nézett, aki remegve feküdt lábai előtt.

-         Hagytam, hogy szánalmas halandó létedre nemesi címeket aggasz magadra, hagytam, hogy uralkodj nyomorult fajtársaid felett… De az életedbe kerül, hogy szamurájokat küldtél a földjeimre, és hogy azzal a Kiotói csőcselékkel azt fontolgattad, hogy rám támadsz… - zendült a beálló csendben a férfi hangja – Vedd megtiszteltetésnek, hogy a Nagy Sesshoumaru saját kezével öl meg téged, undorító emberi féreg…

A karmok lecsaptak, halálsikoly csendült a levegőben. A démon ledobta válláról a köpenyt, így teljes valójában megmutatkozott alakja. Magas izmos férfit sejtettek a finom ruhák. Vértje rangjához illően csodálatos volt, bal válla felett fehér prémet vetett át. Oldalán sárga övébe fűzve kard pihent. Hosszú combjáig leérő ezüstszínű haja volt, arcán négy jellegzetes méregcsíkkal, és homloka közepén a szétváló frufru egy fordított félholdat engedett látni a szellem homlokán. A legfurcsábbak még is a férfi szemei voltak. Gyönyörű aranyszínű szemek, melyek még is ridegen csillogtak.

A katonák erősítéssel berohantak a terembe, ahol a sógunt már csak holtan darabokra tépve találták. A démon megvetően rájuk nézet, majd ajkai gonosz mosolyra húzódtak:

- Pusztuljatok… - ekkor rázta meg a robbanás egész Edót.

Két lány rémülten nézett körbe miután már fülük nem csengett annyira. Odakint káosz uralkodott. Az utcán és az udvaron emberek futkostak, lökdösve egymást taposva. Hírtelen erős füstszag szállta meg az udvart bekúszva a cellába is, mire mindenki köhögni, fulladozni kezdett. A város lángolt, megállíthatatlanul.

A nő felpattant és kézen ragadta egyetlen ismerősét. Arra rohant ahonnan belökték. Feltépte a függönyt, és jól sejtette mögötte kijáratot talált. Társnőjét rángatva szaladt végig a termeken és folyosókon miközben észrevették, hogy ez az épület is lángra kapott. Éppen időben értek ki a házból, ám ahogy az udvarra értek elragadta őket a tömeg. Esélyük sem volt, futottak az emberáradattal, miközben körülöttük sorra buktak fel az emberek, ám a többi ezzel mit sem törődve rohant tovább taposták társaikat.

Seyako erősen kapaszkodott a másik lány kezében, miközben szemeivel menekülési útvonalat keresett. Sikerült úgy sodródniuk a tömeggel, hogy egy mellékutcácskánál leválhassanak. Lihegve álltak meg és a házak oldalába kapaszkodtak.

-         Köszönöm… - nyögte rekedten Nagami.

-         Nincs mit… - súgta vissza Seyako és felpillantott az égre a háztetők fölött.

Egy árny suhant azok felett. Egy ezüstderengésbe vont férfi. Gyorsan mozgott és hangtalanul, nem lehetett halandó. A lány egy pillanatra megdöbbent, aztán újra megragadta Nagami kezét és az ismeretlen alakot követve futni kezdett az utcán. Sikátor sikátort követett, lángoló házak mellett rohantak el, néhol menekülő emberekbe ütköztek. A tűz ropogott és narancs fénnyel bevilágította az eget. A füstfojtogatón tekergett, csípte a lányok szemét, szúrt tőle tüdejük. Mindenhonnan sikolyok és kétségbe esett kiáltások hallatszottak, miközben hallani lehetett, ahogy egy nagyobb ház ropogva összedőlt. Végül egy saroknál már közel a város kapujához megálltak. Lihegve támaszkodtak térdeikre, az idegent szem elől vesztették. Ám hírtelen nem messze tőlük nyugodt és fenséges hang csendült:

-         A város a tiétek. Csak a katonákat öljétek meg, nem akarom kiirtani őket… És hozzatok foglyokat. A kastélyba is kéne pár cseléd.

Seyako felkapta a fejét a hangra. Úgy érezte ismét Déja-vue érzése támadt ettől a hangtól. A sarokig kúszott és ott kikémlelt. Elakadt a lélegzete, ahogy a betört kapura és a téren holtan fekvő katonákra pillantott. Ám nem is ez rázta meg legjobban. Nem messze férfiak álltak, páncélban fegyverekkel. Szinte az arcába csapott a démoni energiák tömege, tudta kik ezek. Már annyiszor látta őket Úrnője udvarában őket. Nyugati démonok. És középen ott ált ő. Az ismeretlen démon, akivel találkozott a sikátorba, akit idáig követett.

Ám a következő pillanatban a tanácskozásnak vége szakadt és mindegyik démon elindult. Három pont az ő utcájukat célozta meg. A lány rémülten megfordult és futni kezdett de már késő volt. Nagami felsikoltott, azt még hallotta, egy erős ütést érzett a tarkóján aztán elsötétült előttük a világ.